Minden második linkedin bejegyzés arról szól, hogy lépj ki a komfortzónádból, hisz a csodák ott történnek, az önfejlesztés csak ott lehetséges. Én nem akarok kilépni
Sajnos ez a tanév nem úgy indult, ahogy szerettem volna. Eredetileg úgy gondoltuk, ekkor már Ida is ovis lesz, hát nem lett. Közben nem tudom,
Lassan egy éve nem érem utol magam. És ennek nincs köze ahhoz, hogy visszamentem dolgozni, mert igazából azzal van a legkevesebb teendőm. Mintegy felüdülésképp csinálom.
Mikor épp hátradőlnék, hogy kicsit megpihenjek, lazítsak, hagyjam a dolgokat végre maguktól történni, próbáljuk ki, megy-e kicsit jobban (nélkülem is), akkor PUFF, jön az arconcsapás.
Elkezdődött az új év, elvileg az utolsó ovis, hiszen a nagycsoportot kezdte Tádé. Egy jó hét telt el belőle, és már itt a góc a
Egy éve, két éve, három éve. Kezdjük a hárommal. Három éve már nagyon vártam, hogy Ida bármelyik pillanatban jelezze, hogy jönne ide. Ki. Hogy hiába
Évek óta próbálom megtalálni a magam rutinját. Odáig eljutottam, hogy kezdem magam és a korlátaimat megismerni és elfogadni, ezzel együtt nagyon sokszor összecsapnak a fejem
Nagyjából egy másfél hete írok-fordítok egy bejegyzést arról, hogy hogyan egyszerűsíthetünk az életünkön annak reményében, hogy attól kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak leszünk. Majd. Egyszer. Előrebocsátom, hogy
Igyekszem mostanában egyszerűsíteni. Megfogadni a banális tanácsokat, negyedévente kiselejtezni a ruhákat, nem gyűjtögetni, nem pocsékolni az időt.Megválogatni, mivel, kivel töltöm. Például hónapok óta tervezem, hogy