Olvasok most egy regényt, oké, egy Stephen King-könyvet, és van benne egy olyan, hogy a már felnőtt elbeszélő visszaemlékszik 6-7 (?) éves korára, a családjára, és látja maga előtt az anyját, kombinéban, és hogy milyen szép volt.

Annyira szeretném, hogy ha majd Tádé visszagondol rám, akkor alapvetően ne az jusson eszébe, hogy nna, anyu azért kiabált eleget / korán szemüveges lett / mindig melegítőben láttam stb., persze azt se kell, hogy hú, nekem aztán gyönyörű volt az édesanyám, de hogy azért ha majd a gyerekeim visszaemlékeznek fiatal(?)koromra, egy szép, erős, határozott nő legyen az alap, mert a szeretet mondjuk nagyon sokat szépít, de értitek, na.

Volt egy időszak, szerintem az Idával való terhességem vége és aztán úgy nagyjából féléves koráig, mikor borzasztóan elégedetlen voltam a testemmel, az arcommal, mindenemmel. Megtörtnek, öregnek, fakónak, egészségtelennek láttam magam. Hittem is, meg nem is, mikor Tamás bókolt, de inkább nem. Fotókat sem nagyon tartottam meg ebből az időszakból, nagyon megviselt a testem alakulása, lassú regenerálódása, hogy mindig kényelmetlen volt magamnak lenni, fájt a derekam, a nyakam, a hátam.

A futás sokat segített, nemcsak az erőnlétem alakulásában, de lelkileg. Szép lassan elkezdtem értékelni magam, a képességeim, a teljesítményem. Elkezdtem ízlelgetni, milyen büszkének lenni magamra. Ugyan hencegésnek véltem, és az a „magamhoz képest” is mindig ott volt, de azért óriásikat léptem előre azzal, hogy saját testi, lelki és szellemi korlátaim átlépve (UGORVA) haladtam előre. A fogyás ugyan nem indult meg, mert ugye (egy kevés) izommá alakult át a dagadtság egy része, így még inkább rá voltam szorulva, hogy olyan motivációm legyen, ami másban mérhető. Jó sokáig tartott az is, hogy ne a görcsös muszáj indítson el, és belássam, hogy ha valami miatt nem jön össze az eltervezett táv, mennyiség, alkalom, akkor nem kell plusz frusztrációt a nyakamba vennem, hanem csak simán elfogadni, hogy ez most így jött össze.

A lakásunkban rengeteg tükör van. 12, a kis kézi tükrömet nem számítva. Hetekkel ezelőtt vettem észre, hogy tulajdonképpen örömmel méregetem magam a tükörben. Ruhában is, pizsamában is, fehérneműben is. A nyári barnaság is eltűnt már, ilyenkor azért mindig jobban előjön minden hiba, és van belőle bőven, újabb májfoltok, anyajegyek, és ennek dacára. 

Húsvét óta 10 kilót fogytam. Igazából nem tudom, hogy lassú vagy gyors tempó-e, változtattam az étkezési szokásaimon, mozogtam is, hát ahogy olvastam, azért mások ennél látványosabb és gyorsabb eredményeket értek el, de nem baj. Vannak dolgok, amik tudom, hogy sose fognak már eltűnni rólam, és ha nem is büszkeséggel, de elfogadással vagyok velük szemben. Nincs az a kényszeres takargatás, nincs szégyen. Aztán olyan dolgok is vannak, amik már nincsenek, viszont csak így tűnik fel, hogy voltak. Hogy például nem vág be a melltartó ott hátul, hogy az a pukli ott a térdemnél ezek szerint lehet kisebb, hogy oké hogy szétnyílt hasizom meg két szülés, de az az övtáska is mégis csak kisebb lett, hogy azért még nem kell elhinnem, hogy pelikánnyakam van, mert megereszkedett a tokám, és semmi nem segíthet már, csak a napi 100 nyelvnyújtogatás, hanem bizony a tokámból is tűnt el. 

Egész jól érzem magam a bőrömben – megint. Mert volt már ilyen, 5 éve körül, amikor elhittem, hogy csinos vagyok és szép. Aztán hogy ebben van-e lemondás vagy kompromisszum, kevesebbel is beérés, azt nem tudom, de mindegynek gondolom. Az, hogy én ezt most ide leírom, hogy kiteszem barátoknak, barátnőknek, ismeretleneknek – és magamnak emlékeztetőül, az viszont elégedettséggel tölt el. Jó lenne egy előtte-utána kép, nem is amiatt, hogy milyen alattomos helyeken gyűlik meg a háj, hanem hogy mennyire ki tudom most magam húzni ahhoz képest, ami mondjuk másfél éve volt. És persze lehet még menni előre, de úgy gondolom, ez is nagyon szép eredmény – magamtól, magamnak.