emlék, mindennapok

2020, már csak 3 hét van belőled!

 

2020, elég hosszú, ha nem a leghosszabb év, igaz? És tényleg, szupernehéz volt. De így, a 35. születésnapom előtt kerek egy héttel visszagondolva rá, elég sokat kaptam tőle.

A 2019-es szülés után elkezdtem felépülni, és végre legalább a testi nehézségeket magam mögött hagytam 2020-ra. Februárban 5 évesek lettünk Tamással, ami irtó kevés ahhoz képest, hogy a nagyobb gyerekünk most kezdte az ovit. Mást is hozott a február ám, egy szörnyen beállt hát kikúrálása után úgy döntöttem, belevágok valamibe, vagyis inkább előveszem, leporolom. 102 futás alatt 640 km-t tudhatok magam mögött, ami olyan, minta innen az itthonomból elfutottam volna majdnem egész az olasz Velencéig. Büszke vagyok magamra, még ha nem is kellett lecserélnem a ruhatáram, azért számomra ez nagy teljesítmény. Tegnap épp a mindennapos testnevelésről beszélgettünk Tamással annak kapcsán, hogy az oviban ma volt az első tornaóra a gyerekeknek, és hogy Tamás szerint jó a mindennapos tesi, én meg totál kibuktam, mert nekem tudjátok mi volt tesi? Kudarc, megaláztatás, sikertelenség, csúfolás, kinevetés, utolsóság, kibúvók keresése, önbizalom totális leépülése. Egyszer rábeszéltek egy városi futóversenyre, ahol szó szerint az egész városban én voltam a leglassabb. Az utolsó. A végén a tesitanár jött mellettem és biztatott, és nekem valami büszkeséget kellett volna éreznem, hogy megcsinálom, kapok egy hülye ingyenpólót meg egy hülye ötöst. Hát ennyit az iskolai testnevelésről. Ezeket a démonokat kellett leküzdenem ahhoz, hogy itt ki merjek menni kocogni, nem csak sötétben és akkor is, ha melósok építkeznek egy telken vagy ami még rosszabb, ha rendes hobbifutók köröznek le. Vagy egy hetven pluszosnak tűnő bácsi. olyan is volt. Szóval: 2020, köszönöm a kocogást és ezt a sok-sok km-t!

Aztán rengeteget voltunk együtt. Rengeteget. Megtanultuk belakni az otthonunk, az utcánk, az udvarunk, a környékünk. Játszótér nélkül játszani. A gyerekek biztos nem szenvedtek hiányt belőlünk, cserébe alig kaptak nagyszülőket, nagynéniket, barátkozásokat. De legalább amiatt nem kell terápiára járni majd, hogy az első pár évükben anyu meg apu keveset törődött velük.

Idén nagy dolgok történtek: Tádé fél év alatt gyönyörűen megtanult beszélni, választékosan, kifejezőn. Két hét alatt szobatiszta lett. Megtanult közlekedni. Elkezdte az ovit, amit minden zökkenő nélkül vett. Sok kedvességet zsebel be mindenhonnan, nő, nő, nő, saját ágyában alszik, vidám, kedves kisfiú. Ida kinövesztett egy csomó fogat, copfban hordja a frufruját, kinőtte a hintáját, elhagyta a tápszert, érzékeny kis katicabogár. Talán idén az első önálló lépéseket is megteszi.

Aztán jó kis időket töltöttem magammal. Áprilisban már lebarnultam az erkélyen, és most olvasom a 78. könyvet. Nem mindet fejeztem be mondjuk, mondjuk olyan 10-et félbehagytam, volt, amit a 97%-ánál. Befejeztem az Agatha Christie-életművet, és rátaláltam Elena Ferrantére. Vele kellett volna kezdenem. Újra felfedeztem Nick Hornbyt, és mennyi újat adott, hű! Sokat olvastam az olvasás öröméért, a kikapcsolódásért, és nagyon jó volt. Nem így sznobériából. Nehezen találtam újakat, mert kortárs magyarokat nem akarok olvasni és a történelmi regények sem érdekelnek. Meg az sem, amikor ilyen nyomorúságos, feldolgozhatatlan trauma-korszakok szerencsétlen embereinek a sorsain keresztül történnek a dolgok. Hát így.

Aztán újra belevágtam egy pszichoterápiába, ami nagyon kell(ett). Elkezdtem az autogén tréninget is, ami nagyon különleges élmény, segít ellazulni, benne lenni a mostban és a derekam sem fáj már.

És hogy mit vett el tőlem ez az év? Barátkozásokat, családi összejöveteleket. Teret. Külsőt, belsőt, időbenit, térbenit. A kiszámíthatóság bizonyosságát. Nyaralást.

De látjátok, azért kihoztuk belőle a maximumot. Sok gondolkodás, töprengés volt, van most is. Hogy hogyan tovább. Hogy merre, mit, mi számít, mi kevésbé, mire érdemes építeni.

Fura év és még van belőle hátra kerek 3 hét. Addig még hátha összejön pár km, egy-két befejezett regény, pár családi-baráti élmény.