Mikor Tádé 8 hónapos volt, már a második kiruccanásunk következett. 4 hónapos korában Tihanyban töltöttünk pár éjszakát, ekkor pedig, egy március 15-ei hosszúhétvégén gyerekkorom kedves helyére, Parádsasvárra mentünk kirándulni. Hó is esett, pont, mikor a Kékesen voltunk, de jártunk étteremben is, Egerbe is elmentünk kirándulni, életünk rántotthúsos szendvicsét ettük meg a kocsiban, miközben kint esett az eső, és úgy összességében, sokat mászkáltunk. Szuper volt, és hihetetlen távolinak tűnik, mind az utazás, mind az étteremben evés, de leginkább az, hogy Tádé egyszer baba volt. 

Utána volt még egy nyár, amikor rengeteg élménnyel gazdagodtunk, életemben először akkor fürödtem tengerben, bizony, Tádé már kezdett járni azon a nyáron, és mérhetetlen órákat töltöttünk a Töhötöm utcai játszótéren is, barnák voltunk, és élményekkel teli. Akkor már vártam, hogy jöjjön a következő gyerek, de messzire kanyarodnék ezzel.

4 éve, mikor Tádé 8 hónapos volt, már sok minden könnyebben ment, de még mindig nagyon egyedül éreztem magam, kerestem a helyem. Elkezdtem hát blogolni, aztán filcből kisállatokat meg kaktuszokat varrni, aztán dolgozni is, kerestem a helyem, alakítottam a szerepeim.

Azt gondolom, ez a fajta naplóírás nekem mentálhigiénés jelentőségű volt. Volt, hogy naponta akár 3 bejegyzést is írtam, ez helyettesítette sokszor a beszélgetést. Elcsépelt állatvilági érdekesség, hogy a majmok napi 8 órát töltenek egymás kurkászásával, pont annyit, amennyit az emberek beszélgetéssel szeretnek tölteni. Soha nem volt körülöttem nagy társaság, mindig inkább pár, mély kapcsolatom volt, de ebben az időszakban ez is eltűnt. Megtapasztaltam minden kismamadolgot, amik miatt a mai napig úgy érzem, nem voltam soha elég hálás anyuka, végigkísérte az éveket a bűntudat, a kételkedés önmagamban, és ugyan fogalmam sincs, hogy máshogy kellett volna csinálnom, de úgy érzem, elszalasztottam valamit, hogy nekem nem az jutott, nem tudtam úgy alakítani, ahogy és amire vágytam, képzeltem.

De az, hogy időről időre össze tudtam szedni a gondolataimat, és sokszor egy-egy nehéz helyzetben az adott lendületet, hogy ugyan mikor leültem a billentyűzet elé, még sírtam, de mire felálltam, már átkereteztem kicsit a dolgokat, az nagyon nagy segítség volt nekem az elmúlt négy évben. A varrás abbamaradt, de jött például a futás mint hobbi, meg a sok olvasás is, meg azért ugye itt van Ida is, hát rengeteg dolog történt ebben a sok-sok hónapban, ez mégis valamiképp állandó volt, a kis kételyek tárháza, büszkeségek csarnoka, megható mérföldkövek gyűjteménye.

Nagyon örülök neki, hogy dokumentáltam ezt az utat, elsősorban magamnak, de hogy itt voltatok velem ti is, akik számtalan alkalommal megerősítettek abban, hogy igen, van ez így, ahogy van, lesz majd jobb, vagy épp ez a legjobb, a létező világok lehető legjobbika. Mert egyébként meg az, tudom.