anyaság, emlék

5 év

Feltartózhatatlanul közeledik az évvége, mármint a tanévé, Tádénak még kettőt kell aludnia, hogy 5 éves legyen, Ida pedig tegnap kapott a bölcsiben kis ballagóstarisznyát. Ahogy Ida kezében ezzel a kistáskával szaladt, be az oviba, hogy ő ezt meg akarja mutatni Tádénak, nézd Tádé, és aztán ahogy olvastam az emlékek lapján a kis verset, jött az a klasszik csordultig telt a szívem érzés.

Nekem ezek nagy dolgok és nehezen veszem a változást. Mikor a covid alatt pár percre várták a Tádé csoportjának gyerekeit az oviba az óvó nénik kis ismerkedésre, lelkesen vártam, Idával a hátamon mentünk át, a fiam a legnagyobb mohósággal próbálta az összes ingert behabzsolni, Ida meg csak ült a hátamon mint egy kis gomba. Aztán az első szülői az oviban, a bölcsiben, utána a beszoktatás. Hogy mindkettő az első alkalomtól szerette, bízott oda menni. Hogy csak egyetlen alkalom volt, amikor Tádé sírt, és úgy hagytam ott őt, hogy nem akar bemenni (mert olyan sokan vannak és olyan hangos), de akkor is felhívott az óvó néni, hogy szépen megnyugodott a gyerek. A bölcsiben pedig hónapról hónapra nyílt ki a kislányom, és ismerős közegben már egy kis cserfes, ügyes, szinte barátságos gyerek.

És öt év az mégiscsak öt év. Az első gyerek születése, a forró nyári napok emléke. Egy hosszú hévégét töltöttem egyedül a Szent Imrében, egy Ági nevű szülésznő vett a szárnyai alá, már amennyire ezt lehetett. Majdnem végig ctg-n voltam, látogatási időben jött be Tamás, hozott nekem ezt-azt, enni, inni, sétáltunk egyszer az udvaron is, ott eszembe jutott, mikor a fogyókúrás hetet töltöttem ott, meg az is, mikor én sétáltam anyukámmal a mezőtúri kórház parkjában (udvarában), mert hetekig bent volt Ági születése előtt. És a kis büfé illata, kis tejszínhabos kávék, ischlerek, szendvicsek meleg illata, az is. 

Nem volt jó egyedül lenni a bizonytalanságban, nagyon lassan telt a hétvége. Koncentráltam rá, hogy vajon beindul-e, de nem indult. Aztán hirtelen történt minden, 19 perc alatt, és onnantól kezdve azt az első éjszakát leszámítva megkezdődött a kapcsolatunk. Emlékszem rá, milyen nehezen fogtam fel, hogy már kint van és nem bent, hogy mennyire féltem, hogy elejtem vagy hogy nem tudom ellátni. Alig vártam, hogy hazajöhessünk. Aztán kezdődött a leghosszabb nyár. 

És az jutott eszembe, hogy ez a nyár már igazán nagyfiús lesz. Hogy már születésnapi buli van. Hogy megint kinőtt egy csomó ruhát és hat virslit evett meg vacsorára. De persze azért este ég a színes kislámpa és magához szorítja a kismaciját és kéri a betakarást meg mindent. Mi minden volt ebben az öt évben! Az jutott eszembe, hogy ilyen intenzív 5 évünk talán soha nem lesz már. Ekkora szimbiózisos. 

Sokat küzdöttünk, és sokszor még mindig nehéz. Olyankor megállapodunk benne, hogy fáradtak vagyunk, megbeszéljük, hogy kipihenjük és mindig törekedjünk a kedvességre. Aztán néha azért eldurran az agyam, mert “nemigazhogy”, és akkor úgy érzem, nem vagyok jó anyja. Nagyon készültem a szülinapjára, ő is. Csináltuk a szokásos visszaszámlálós naptárat, választottam ajándékot és a bulit is megszerveztem, készültem rá, tényleg. Valahogy volt a fejemben egy kép, de mire odáig jutottunk, én a fáradtságtól nem jutottam bele ebbe a képbe és Tádé meg úgy felspanolódott, hogy az izgágasága maximumra pörgött a hétvégén többször is. Nehezen kezeltem. Nemigazhogy – nem tudsz megülni, nem tudsz várni, ne kiabálj, ne ugrálj, szépen beszélj, nyugodjÁL már MEG! SOkat tanultam ebből, legközelebb reggel megkapja az ajándékokat és nem sütök semmit, fújunk fel egy nagy rakat lufit és ennyi. Más fölösleges, csak én leszek tőle kimerült és türelmetlen. És hát nem erről kéne szólnia – ugye.Úgyhogy a nap végén beültem hozzá, hogy figyelj, bocsánat. Miért, anyu? Mert türelmetlen voltam és kiabáltam. Á, semmi baj, minden tök jó! Most sírsz? Igen, gyere nézzünk fényképeket. Öt éve születtél meg.

(Hogy egyébként ezt a császárt túldimenzionálom-e? Vagy van benne valami, hogy ezt kompenzálnám ennyire, hogy _kiemelték_ és “nem én szültem” meg; hogy már akkor se tudtam neki megadni meg utána etetni se tudtam ÚGY AHOGY KÉNE, vagy hogy nem úgy érkezett meg, és nem úgy zárult le az egész mint mondjuk egy természetes szülésnél, satöbbi satöbbi, ez még itt van bennem, majd egyszer felszívódik, elmúlik, átalakul.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.