A gyereknek semmi baja. 

Ma átekreteződtek és átrendeződtek bennem a dolgok. Egy újabb szakember töltött Tádéval két órát, és a végén velem is megosztotta a tapasztalatait. Semmilyen probléma, kód, akármi nem való rá, a gyerek mindent tud, amit egy 5 évesnek tudnia kell, sok mindenben többet is, szépen tartja a figyelmet, 45-50 percen át, logikai összefüggéseket, minden mindent jól tud, ügyes, okos, semmi nincs vele, ami kirívó, nem korának megfelelő. Talán egy kicsit a mozgásában van elmaradás, a tyúklépés például nem csillagosötös. És egy logopéduskolléga… Igen, azt tudom.

Hallgattam, és akkor egy ponton bekapcsolt bennem valami. Igen, ezeket amúgy tudom, csak erről sose beszélek, hogy egyébként okos, ügyes, könnyen teremt kapcsolatot, satöbbi, merthogy nem ez a gond.

Hanem akkor mégis mi.

Szóval álltam ott, büszkén, örömmel, és közben anyaként totálisan megsemmisülve, megbukva, összezavarodva. 

Úgy döntöttem, ezennel befejeztem, hogy hordozgassam mindenfele, elfogadom, amit immár több szakember mond. Ennek a gyereknek semmi baja. Lehet, hogy impulzívabb, lehet, hogy fiatalabb, lehet, hogy van egy személyisége, ami számomra nem olyan simán kezelhető, lehet, hogy valóban van valamelyest egy idegrendszeri fejletlensége, lehet, hogy az ötévesek ilyenek, de befejeztem a drámát.

Mielőtt még nem késő.

Nehogy addig hordjam, vigyem, kérdezzek, nézzek lázas aggodalommal, amíg azt nem hiszi, azt nem érzi, hogy vele baj van. Nehogy azt higgye, hogy az anyja nem akarja elfogadni őt olyannak, amilyen. 

És furán működik valami, mert akkor eszembe jutott, hogy az óvó néni mondta tavaly, hogy fiatal még a Tádé. Ezen persze kattogtam kicsit, ez nem lehetséges válasz, azt hittem, van valami plusz, más a háttérben. Valaminek lennie kell, ami miatt alig tudom elaltatni, ami miatt néha odacsap, vagy csak úgy kiabál. Hogy a másik pszichológus már az elején mondta, hogy próbáljam elfogadni, hogy a gyerekem nem olyan, mint én. Hogy ez azt mondta, az ezt, hogy higgyem el, nincs gond, ezzel a gyerekkel bármit lehet csinálni.

Ennek a gyereknek csak több nyugalomra, játszótérre, jelenlétre van szüksége, úgyhogy… Próbálom nem bukásként felfogni, hogy hogy lehetek ekkora barom, nekem kéne inkább megint valami anyukaterápia vagy fene se tudja, mi, nehogy belebeszéljem a kis fejébe, hogy nem oké. Igazából ő az első 5 éves, akit ismerek, nem tudom, hogy egy átlag ötéves hány perc alatt öltözik fel, mekkora rend van a szobájában és hogy jön ki rajta a fáradtság.

Végig hülye voltam. Vagy fáradt. Vagy fene tudja, mi. Remélem, azért kárt nem okoztam. 

De most megnyugodtam, elengedtem, leesett egy óriási kő a szívemről meg a lelkemről. Boldog szülő, boldog gyerek – ha a hiba bennem van, akkor ugyan van min dolgoznom: újrakezdenem, elfogadnom, lazítanom, de ezerszer jobb, mintha valami kód mögül kellene megvívni a magunk harcát. 

Megkönnyebbültem Tádé anyukájaként, és nagyon haragszom is közben Tádé anyukájára. 

(Meg a rendszerre, ahol a közel 30, egy csoportban lévő gyerek némelyikéből a lehető legrosszabbat hozza ki a nagy létszám, az esetlegesen problémás gyerek a többiből is problémásat csinál, a pedagógusok zsigerig kimerültek, és a nap végén mégis azt kell hallanom, hogy ez meg az meg amaz történt. De ez egy másik problémakör, ez valós problémakör, mondhatom így is.)