anyaság, emlék, gyerekek

A beszoktatásról

Tavaly ilyenkor izgatottan vártam az első szülőit, hogy kiderüljön a legfontosabb: mi lesz Tádé jele. Alig vártam, hogy rendelhessem tucatszám az ovisjeleket, vihessük az ovis zsákot, derüljön ki, milyenek az óvó nénik.

Tavaly ilyenkor idegesen vártam, mikor tudom végre, végleg lecsempészni Tádéról a pelenkát. Közeledett az ovikezdés, a szülőin félve kérdeztem meg, hogy ha nem szobatiszta, hozzak-e pelenkát vagy hogy lesz ez. Ők ugyan tisztába nem teszik, vigyek váltóruhát. 2 hét alatt szobatiszta lett, pár hétre rá már a gumilepedőt is küldték haza, hogy nem kell ez ide, ügyes.

Tavaly ilyenkor azt hittem, a gyerekem beszédfejlődése óriási lemaradásban van, hisz úgy igazán 3 évesen kezdett el beszélni, és sokszor kellett még fordítani, mit mond, mire gondol. Valahol mélyen azt gondoltam, hogy nem jó, ahogy beszél, és le fognak szidni, hogy miért nem vittem logopédushoz, beszédindításra. 

Tavaly ilyenkor izgultam: lesznek-e barátai, kik lesznek a barátai, fogja-e szeretni az óvó néniket és azok vajon szeretik-e majd? Fog-e enni? Hogy viselkedik, ha én nem látom? Hisztizik-e másnak, vagy majd pont ellenkezőleg: nem kezdi el a hisztit?

Tavaly ilyenkor féltem, hogy nem is lesz ovi. Hogy a járvány miatt kimarad, hogy nem lesz semmilyen szociális élet körülötte.

Az első nap, mikor már ott is kellett hagynom, tettem a táskájába hamuba sült pogácsát (=mamaféle sajtos rudat). Ráírtam a doboz aljára a nevét és odaadtam volna Ildikó néninek, hogy ha megéhezne… Aki azzal a lendülettel mondta is, hogy anyuka, ha ebben a 2 órában éhes lesz, találunk valamit, nem vehetem át az otthoni ételt. 

Anyuka hazahozta a dobozt, a hűtőre kitette a polaroid képet, és a könnyes szemeivel rátapadt az ablakra meg az órára, és érezte a köldökzsinórt is, az eresztést is, a biztonságot is, és azt is, hogy ez pár hét múlva a világ legtermészetesebb dolga lesz.

Az első sokk után, ami a bölcsis szülői okozott, a sok kis bútor, az idegen hely, a titkolt bizalmatlanságom szépen elkezdtem készülni a bölcsire. Mondogattam magamban, hogy a kislányom is ügyes, szeretni fogja. Ha megkaptam mástól, hogy hát ha ilyen sírós és csak az anyja kell neki, mi lesz vele a bölcsiben? – jól felhúztam magam, mert velem senki ne akarja elhitetni, hogy ez a gyerek életképtelen mimóza. Kikérjük magunknak, ugye, Iduska? És aztán amikor elkezdett kinyílni, megnyílni másoknak, könnyekig hatódtam, büszke voltam, és tudtam biztosan, hogy ő lesz a legboldogabb kis eper a Katica csoportban. 

Ma, ahogy jött a hideg, jött vele az első jó érzésem is az ősszel kapcsolatban. Elővettem a ruhákat, listáztam: mi kellhet még. Nem rendelek már ovis jelet, inkább valahogy csak belerajzolom azokat a kis epreket a címkébe. Nem viszek majd kis műanyagdobozt, nem leszek olyan törékeny. Erős könnyekkel fogom beszoktatni ezt a kismókust, és tudom, jó lesz neki, ügyes lesz, és lesz, amikor nehezebb lesz, de aztán másnap meg könnyebb. És majd mikor ő is mondja az első kis versikét, amit nem én tanítok neki, akkor az egyik szemem sírni fog, a másik meg nevetni.