anyaság, gyerekek, mindennapok

A gyerekneveléshez mindenki ért, főleg, amíg nincs gyereke

Hogy a gyereknevelés lineáris dolog-e vagy inkább cirkuláris, azon ma gondolkodtam el először. Persze lehet, hogy eleve baromság ezen eltöprengeni, de valahogy most nagyon úgy jött ki a lépés, hogy rádöbbentem: eddig alapvetően azt gondoltam, egy irányba, előre haladunk (néha ugyan mindössze csak a kisebbik ellenállás irányába), de most olyan érzésem van, hogy ugyanazok a körök ismétlődnek, és most megint körbeértünk, és u gy a n a z  a gond, mint mondjuk pár hete.

Jelesül: Tádé nemhogy nagyigényű, de leginkább mindenigényű. A figyelem összességét kéri és azt is folyamatosan. A totális, elkötelezett jelenlétet. Általában egyébként meg is becsüli, de inkább úgy hiszem, akkor is embert próbáló helyzetben vagyunk. 

Oké, szóval vegyük a péntek délutánt. Tádé jár oviba, mert imád oviba járni, és mert Tamás még mindig itthonról dolgozik. Későn viszem, korán megyek érte, de nem szabad túl korán, mert akkor gond lesz. Pénteken is az volt. Épp akkor indultak ki az udvarra, én meg mentem, mert ugye a szomszéd is sajnálkozva kérdezi, hogy hogyhogy jár a nyáriszünetbe a gyerek oviba, nem sír-e (nem vagyok-e itthon), így azért az a jó öreg kis bűntudat itt dolgozik bennem, amíg Tádé nincs itthon, ezért 2 után már semmibe nem fogok bele, csak készülök menni, jó korán, és akkor jön a hiszti, hogy de ő ki akar menni a többiekkel az udvarra. És én minden türelemmel és #egyszerűbbgyerekkor praktikával fölvértezve fogom a hónom alatt az ágyneműt, vállamon lóg az ovis zsák, lehajolok, halkan, nyugodtan szólok hozzá, biztosítom felőle, hogy értem és érzem a fájdalmát, felhívom a figyelmét rá, hogy otthon mennyi lehetőség várja; bevetem a titkos fegyvereket is végén, a dadus néni is segítene, de a gyerek közökkenthetetlen, monoton, felpüffedt arccal, a combomat húzva, ellenálva az udvarra akar menni. Mire hazaérünk, már üvöltök, elegem van, a sarokba vágom az ágyneműt, aztán mély levegő, és a csillagokat is levarázsoljuk, hogy itt a hétvége, együtt vagyunk, mihez lenne kedve. 

Szeretném elmondani, hogy a fiam nem neveletlen. Nem szokott hisztizni, az óvodában partner, a gyerekek és a pedagógusok is szeretik. A játékokban lelkes, nyitott az újra, szereti és követi a szabályokat. Születése óta kijelöltük a határokat, ezen belül következetesen és rugalmasan igyekszünk élni, ott lenni, biztonságot teremteni. Imádjuk, mondunk nemet, elmagyarázzuk, miért nem, és így tovább. Sokat játszunk vele és figyelünk rá, ugyanakkor nem szeretnénk, ha ő irányítaná, amit egy felnőttnek kell. Megtanul választani, de nem ő a főnök, tudja, mi veszélyes, mit szabad és mit nem. Ezzel együtt nem tudjuk rávenni bizonyos dolgokra, néha felülírja a szabályokat. 

Azt mondták nekem, hogy azért, mert “itthon érzi magát biztonságban”, itt tud kiengedni, az oviban be akar tartani minden szabályt. Vagy azt is, hogy a szülőre reagál a viselkedésével. Én egyre inkább azt mondom erre, hogy akkor az oviban is legyen kicsit rossz, vagy hagyjon szusszanni, mert így bizony szar anyja leszek. De egyébként egyiket se gondolom, hogy teljesen igaz lenne erre, amit itt élünk.

Szóval leülök vele játszani, kirakjuk legóból a versenyautót, utána a helikoptert, és még csak keressük a dolgokat, de már kéri, hogy harmadikat is tegyünk ki. Mondom, nem, ebédet kell csinálnom, játsszon egyedül. És mintha büntetném, nem akar, sír, nem tud, akkor apuval, de Tádé, apu is örül, hogy picit szusszanhat egy kicsit. Menni akar, barátokhoz, rokonokhoz, úton lenni, élményeket habzsolni most azonnal, mi meg kipurcanunk. Ha visszük, nem elég, ha nem visszük, mar a lelkem és még meg is szívatjuk magunk. 

Ilyenkor, amikor végképp elkeseredek és nem tudom, hogy van-e helyem az anyukák világában, összedőlök kicsit, mert ugyan nem mondtam, de van ugye egy másik gyerekünk is, aki csak így sodródik ilyenkor, néha fellökődik, nem alszik eleget, “Ida, menj innen” vagy “megbirkóztam Idát!” dolgokat kap, hát az a fenti bűntudat csak fokozódik. És eljutok arra a pontra, hogy ez már így nem állapot, és akkor eszembe jut, hogy volt már ilyen nem állapot, és akkor azt csináltuk, hogy nagyon komolyan véve, nagyon strukturáltan vittük a napokat, órarenddel, felkészülve, nem a “Mihez lenne kedved?” jött elő, hanem a “Most leülünk Legózni, ha a nagymutató a 11-esre ér, akkor viszont anyunak dolga van. Oké?” Csak ez így merev, fárasztó, de nincs jobb ötlet. Majd húzzuk magunk után a kis beleinket a játszótérre meg onnan haza, fekszünk a nappal. Ha nincs nagy játéktér, nincs lehetőség a nagy kilengésekre. Hogy ez így jó-e vagy sem, nem tudom, valahol úgy érzem, hogy nem az igazi, ugyanakkor nincs jobb ötletem. Nem zárhatom be a szobájába, hogymárpedig most jáccál egyedül és kusti van, nem hagyhatja el többet a szám az a mondat, hogy akkor nem érdekel, eladom ajátékaid! kidobom mindet, amivel egy hete nem játszottál, holnap úgyis kukaknap! ÉS olyat se mondunk, hogy nagyon szeretlek DE FOGADJÁL MÁR SZÓT. Szégyen. (Kimerültség, fáradtság. Persze attól nem jobb.)

Úgyhogy ma sétálni akartam menni vacsora után, de nem mentem, hanem építettem egy nagy sínpályát, aztán eltávolítottuk Idát és az apját, én is kiosontam a szobából és hallgattam, ahogy jó félórát eljátszik. Már nemigen van életterünk Tamással, de nem is érdekel most, őszintén hálás vagyok, hogy végül így zárult a hétvége. Holnap meg előveszek egy heti tervezőt. Nehéz így a nagy tervem megvalósítani (rugalmasabbnak kellene lennem, kevésbé kontrollban tartani a dolgokat), de talán így lesznek a legtűrhetőbbek a mindennapok. Köszönöm a figyelmet.

UI. A képről is essék pár szó. Ma készült. Szerettem volna egy fürdőruhát magamnak, ezért elcaplattunk négyen, karavánban. Amíg én válaszottam, addig ők megnézték a játékokat. Ugyan nem viselkedtek jól, Ida visított, Tádét kergetni kellett, nem bírtam magammal és 2×200 ft-ért beültettem őket ebbe a szaros plázavonatba, hogy nekik is jó legyen kicsit és ne érezzem magam egy önző libának, aki ahelyett, hogy egy akármibe, úgyismindegymár, megy legéni a lábpancsolóba, hogy Idának árnyékot nyújtson, szóval értitek, voltak elveim vs lettek gyerekeim. És olcsón vett öröm volt ez, és a Pocoyoból tanult meg számolni a kicsi, nem egy Montessori fajátékból-lapozóból, nem nyárünnepre mentünk hétvégén gyönyörű fonott koszorúkkal, idénygyümölcsöt se esznek, és ahogy hazaértünk, az első volt, hogy Ida eltört egy rossz helyen hagyott üvegpoharat, jó ngyot, de most ezt hagyjuk is. Örültek és kész.