anyaság

A harmadikról

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor napjában többször is megfordul a fejemben, milyen lenne, ha lenne egy harmadik.

Irigykedve nézem az anyukákat, akik napközben csendben tologatják a babakocsit. Altatnak, nézelődnek, beszélnek velük, de leginkább csak tolják az egyszem gyereküket. Ilyenkor ismerik meg jobban egy gps-nél is a környéküket, a nyitva tartásokat, hogy hol mikor mekkora a tömeg, merre vannak az árnyékok, a zebrák, a jobb játszóterek, ki mikor jár játszótérre, mikor kezdődik a lidliben a gyerekruhás akció, minden pillanatban a gyereket figyelik.

Hiányzik ez. Hogy én is toljam a babakocsit, figyeljem minden pillanatát, én legyek ott mindig és először. Hogy a kis husis-hurkás testét felnyaláboljam és összebújva aludjak vele. Emlékszem a fényekre, az utcákra, hogy volt, hogy napjában kétszer mentünk a játszótérre. Az az első évünk, első nyarunk az annyira különleges volt.

Gondolom ezt most. Pedig ott a maradék 70% is, a sok magány, az új szerep, amiben nehezen találom magam, a végtelen altatások, a nehéz célkitűzések, az életveszélyes mozgásfejlődés, amikor nem akart aludni, amikor kitekeredett a babakocsiból a boltban, az utcán, amikor mindenki minket nézett, mert alig tudtam elhozni a játsztótérről, amikor nem evett meg semmit, csak ment a pocsékba, amikor egész nap meg se tudtam szólalni. És így tovább.

A második mellett érzett lelkiismeretfurdalás pedig örök, hogy vele már nem sétáltam, őt már nem úgy lestem, ő már nem igényelte, hogy úgy aludjak vele, ő jobban beérte az apjával is, őt már nem vittem játszótérre, kis hónaljhajtás, aki ámulva nézi a nagyot, és sokkal erősebb önvédő mechanizmusai és érdekképviseleti mintái alakultak ki. Ő nem kéri a 100%-os figyelmem, ő simán elküld, ő elvan. Hálásan kap, de nem követel, hacsak nem a kakaót akarja. Hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, azt itt sem tudom, márminthogy attól ilyen, mert ennyit kapott, vagy eleve ilyen lenne, és azért nem kapott többet, mert nem igényelte .

Aztán elképzelem, milyen lenne terhesnek lenni, szülni, gyermekágyazni, újrakezdeni. Mi lenne más? Könnyebb lenne? Még nehezebb? Feloldódna végre bennem ez az egész görcsösség? Milyen lenne, ha megint tolnám a babakocsit a játszóra, ha esetleg többet nem is dolgoznék, ha most úgy igazán szép lenne a szülés, ha most menne a szoptatás. Ha most már olyan rutinos lennék, hogy nem érne meglepetés, és rendbe tudnám hozni.

És amikor a kérdések végére érek, akkor rájövök, hogy valószínűleg nem egy harmadik babát szeretnék, hanem azt szeretném, ha kijavíthatnám, amit elrontottam, ha újraélhetném minden pillanatát annak, ami jó volt, mert nagyon hiányzik, szeretnék talán még egy esélyt, hogy az álomképemet kitölthessem.

De mi így vagyunk kerek, egy Tádé, egy Ida, egy Judit és egy Tamás. 

ui.: A képről annyit, hogy 2017 utolsó Tádé nélkült töltött napjaiban készült már a kórházban, mitsemsejtve.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.