Amíg varrtam az előbb, azon gondolkoztam, mi lehet ez a nyugtalanság bennem. Aztán eszembe jutott: a rossz álmok. Nekem majdnem mindig nagyon intenzívek az álmaim, és a legtöbbször emlékszem is rájuk. Most éjjel például valaki bántott nagyon, szerencsére egy idegen, így a való életben nem kell neheztelnem senkire (csak azokra, akik nem mentettek ki ennek az embernek a fogságából. Kösz szépen.). A nyaralás során pedig végig a gimis osztálytársaimmal álmodtam, és sose volt jó.

A legtöbbükkel nem is tartom már a kapcsolatot, persze tudunk egymásról, hála a Facebooknak, de mivel szétszéledtünk és mindenki éli az életét, csak az igazi barátságok maradtak meg. Habár örömmel nézem, ha valakivel valami jó történik, figyelem őket, hogy alakul a sorsuk, ha összefutnánk, biztos beszélgetnénk is egy jót a legtöbbükkel, mégsem tartom a kapcsolatot egy emberen kívül szinte senkivel. Ehhez mondjuk hozzátartozik az is, hogy sajnos nagyon, de nagyon rossz vagyok kapcsolattartásban, ha valakivel megszűnik a napi kapcsolat, nagyon ritkán marad meg vele a mélyebb és közvetlenebb ismeretség. Ezúton is bocsánat érte, igyekszem majd jobb lenni.

Úgyhogy így vagyok, és szerintem mások is. Akik egy egyetemre, egy városba mentek, azok talán jobban tartják a kapcsolatot, de nem hiszem, hogy nagyon egyedi lenne, hogy a szétszéledés miatt hiába voltunk együtt  8 évet, hiába nőttünk fel együtt és alakítottuk egymást, voltunk padtársak, barátok vagy épp ideiglenesen ellenségek, nincs már kapocs.

Mégis velük álmodtam, sokukkal. Újra kamasz voltam, és nem történt meg A Kiközösítés, mégsem – vagy talán pont ezért – stimmelt semmi.

Merthogy hatodikban (vagy hetedikben? – milyen fura, hogy amilyen fontos ez nekem, annyira összefolyik már az idő) kiközösítettek. Mindenkinek van biztos ilyen élménye, ilyen meghatározó korakamaszkori tapasztalata, ami utána máshogy egyengeti az életét, mint ahogy és amerre az elindult. Hárman voltunk barátnők, és reggel még minden jó volt, délutánra azonban már csak ketten voltak barátnők, és a fiúk is velük maradtak. Én meg ott lettem egyedül. Kihúzták a lábam alól a talajt, nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni. Hogy miért történt, nem tudom. Vagyis tudom, a kiskamaszok ilyenek, gonoszak tudnak lenni, nem kell valódi ok, épp ezért nem keresem (már) sem magamban sem bennük a hibát, a rosszat, ami miatt ez megtörtént. Én is voltam gonosz és kegyetlen csak másokkal. A legtöbb gyerek volt gonosz és kegyetlen, csak épp nem tudja, hogy ha ő kerül a másik oldalra, akkor hogyan tovább. Megint ez a hogyan tovább. Szóval délelőtt még markáns, meghatározó tagja voltam a közösségnek, délutánra pedig egy kitaszított senki, egy megalázandó alak, akit ha úgy volt, kinevettek, kicsúfoltak. De mégis, minden nap be kellett menni, közéjük is, meg a többi 30 közé, akikkel egy közösséget alkottunk. Hirtelen nagyon fájt és bántott, hogy korábban annyira kirekesztő voltam, hogy nem voltam másokkal jóban, csak azokkal, akik hátat fordítottak nekem. Kik lesznek ezután a társaim? Szerencsére nem volt mindenki elutasító velem, ahogy kerestem az új helyem, az ovis korom óta meglévő barátnői kapcsolatom hirtelen nagyon megerősödött. Ezzel a lánnyal 12 évig voltunk egy közösségben, jó barátságban, szuper nyaraink voltak, aztán sajnos ennek is vége lett. De ez most nem erről szól, hanem hogy szép lassan kievickéltem ebből a kilátástalan gödörből. Másfél évig tartott, ami a volt pszichológusom szerint egyébként nagyon hosszú idő, a gyerekek nem szoktak ilyen sokáig haragtartók lenni. Hát mi ebben is másmilyenek voltunk.

Ebben az időszakban olyan frusztrációt és fájdalmat és szorongást éltem meg tartósan, ami végül hosszútávon megerősített. Így szokott ez lenni, gondolom. Nem tudom, ha ez nem történik, akkor mikor esek először úgy igazán pofára. Mindig, minden közösségben megosztó voltam, sokan nem szerettek, nem szeretnek, nem tudnak velem mit kezdeni. Megértem igazából. Akkor nem értettem, akkor nagyon nehéz volt az a pozícióváltás. És nagyon sokáig tartott, hogy elfogadjam, hogy ne nehezteljek, hogy ne szoruljon görcsbe a gyomrom, ha meglátom őket, akik akkor kitettek engem. Jóval érettségi után lett már ez jó; hogy elengedjem ezt az egészet, az azonban nem megy, ezek szerint máig sem.

Hogy gyerekem lett, még jobban fáj, hogy ezt elszenvedheti egy gyerek, pedig tudom, ennél jóval nagyobb kegyetlenségek is történnek, de bár ne történnének. Egy ekkorával is épp elég megbirkózni. Szóval még ugyan tényleg nagyon pici, de valahogy úgy érzem, azzal, hogy egyre inkább látom benne, milyen lesz majd, egyre inkább féltem is. És lesznek helyzetek, amiktől nem fogom tudni megvédeni, nem fogjuk tudni kikerülni. Emlékszem, én ebben az időszakban más útvonalat kerestem az iskolába. Ameddig lehetett, anyuval meg a húgommal mentem, mert addig éreztem magam védve és biztonságban, amíg velük voltam, utána nem. De hát csak elmúlt, túl is éltem, erős is lettem, nincs itt tragédia, csak eszembe jutott, valami előhozta, elég mélyről és elég belülre, ha már ezzel álmodok így 20 év után. 20 év… Nem semmi.

Tádét sem fogják mindenütt szeretni. Már most látszik, hogy rengeteget fog beszélni, mindent meg fog magyarázni, akaratos lesz és makacs, tuti, hogy fogszabályzója is lesz és előbb-utóbb szemüvege is, kicsit puffancs arca, magas lesz, csak a migrénem meg a súlykérdéssel való folytonos harcom ne örökölje, és legyen erős. És ne közösítsék ki. Lécci.