Nagyon nehéz heteken vagyok túl. A mai nap tetőzött sok minden, ordítottam, veszekedtem, rosszat hozott ki belőlem a szél (is).

Utólag áll össze sokszor a kép, hogy jé, dehát ez kemény volt. Persze a mindennapok nehézségének sorozata is stresszel, de folyamatában érzem, hogy valószínűleg pl egy szülői kiégesen vagyok túl (túl vagyok?), és bizony az, amit nehezen viselek, nem más, minthogy egy túlstimulált környezetben vagyok itthon, és egyszerűen már nem tudok többet adni. Szeretek anyuka lenni, feleségnek lenni is, szeretek főzni, szeretem, ha rend és tisztaság van körülöttünk, a munkám is szeretem, de mint ahogy a munkámban is tudok szabira menni, jól esne most a mindennapokból is. Ketten vagyunk mindenre, a házimunkára mondjuk én egyedül. Itt a régi lemez, tessék, felteszem: jó lenne egy nap tök egyedül. Ami nem arról szól, hogy én vagyok a család számára az alap, ahol nem hangzik ezer csilliószor hogy anya, meg hogy mit ennél?. Kiégtem, nem tudok lelkesen leülni egy rajzot megnézni, egy kirakót kirakni. Nem látom viccesnek, hogy 20 papírzsebkendővel körbe akarja ragasztani az állólámpát, nem akarom a plüssöket nyilvántartani, morzsát szedegetni, fogmosás miatt harcolni, még egyszer elmesélni A legcsinosabb óriást, éjjel 11-kor átvinni az ágyunkba a kicsit, reggel kakaót főzni, a délutánokat kitölteni valahogy fürdetésig, és alig várni az altatást. Se ők, se én nem ezt érdemlem. Szeretnék nem 5 részletben végighallgatni egy podcast-epizódot. Sajnos a múltkori esésem miatt már lassan egy hónapja nem  mozogtam semmit, és ez rohadtul hiányzik. Cserébe stressz-eszek továbbra is, rég éreztem magam ilyen dagadtnak, nem jó most a bőrömben sehogy. Nincs kedvem olvasni, se emberek közé menni, már nem is tudom, mivel töltődhetnék, csak azt, hogy ez így rossz irányba megy. 

Persze, mikor az ember rossz embernek érzi magát, mikor minden apró zajt óriási csörömpölésnek érez, mikor azt érzi, hogy minden az ő vállán fekszik, akkor szarabb anyának érzi magát. Nosztalgikusan tekintek vissza a Covid-időszakra, mikor minden nap futással kezdtem és fel tudtuk magunk találni a nagy nehézségben is. Eddig mindig fel tudtuk, mindig megoldottuk, mindig volt mibe kapaszkodni. Működött az írás, az olvasás, a futás, a séta, a kávé, az akármi. Most sokkal könnyebben legyintek, kiabálok, sokkal nehezebben látom a szépet, a jót. Ez egy ilyen nap, pedig arra kéne gondolnom, hogy mindjárt költözünk, mindjárt új élet, de csak nagyon fáradt vagyok, ez egy kemény menet volt, egy giga-kampányt toltunk le, és most jó lenne elmenni kicsit szünetre. Gondoltam, kiírom, hátha segít. Legalább abban, hogy mondjuk holnap legalább egy 30 percet arra szánjak, hogy feltérképezzem, mi mindenből tudok meríteni, erőt nyerni. Kapaszkodni.