anyaság, mindennapok, simple_life

A Quechua-anyuka

Nagyjából egy másfél hete írok-fordítok egy bejegyzést arról, hogy hogyan egyszerűsíthetünk az életünkön annak reményében, hogy attól kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak leszünk. Majd. Egyszer.

Előrebocsátom, hogy a cikk készül és már csakazértis ki fogom tenni, mert egy folyamat része és én most nagyon benne vagyok ebben a folyamatban, de most inkább erről írnék, hogy itt az elején hogy toporgok, hogy ásom magam alatt a gödröt, vágom a fát, ahogy tetszik.

Kezdhetném azzal, hogy a költözésnél megfogadtam, hogy soha többet semmit nem fogok a padláson tárolni, mert az egy feneketlen kút, hogy maradjak a képeknél, ami egyszer oda felkerül (leszámítva a karácsonyfadíszeket), arra jó eséllyel nem lesz szükség. Vagy kezdhetném azzal is, hogy Idával a negyedik közös hetünket tapossuk, és nem véletlen írom a taposni szót, megküzdjük a harcainkat, de erről majd inkább egy másik bejegyzésben, aminek a “butaanyu menj innen!” lesz a címe. Kezdhetném azzal is, hogy tulajdonképpen 5 éves korom óta, tehát már több mint 30 éve le akarok fogyni (még ha akkor csak az volt a gond, hogy nem kapunk rám gagytát, viszont finom a hamburger meg utána a Leo jégkrém). Vagy a hullámokba rámtörő klímaszorongásommal, a bizonytalansággal, ami minden családban ott van, a mi-éri-meg-jobban kérdésekkel, spórolással, tényleg annyi mindennel, nem is tudom.

De úgy döntöttem, azzal kezdem, vagy inkább már folytatom, hogy én nem akartam Quechua-anyuka lenni és most mégis kezdek azzá válni. A Quechua anyuka a végtelenségig praktikus, egy 15 literes hátizsákba belefér mindene, kicsit mindig le van nőve a haja, túracipői és -szandálai vannak, egyszínű, praktikus, STRAPABÍRÓ ruhákat hord, smink helyett fényvédőzik és szúnyogírtózik, a back to schoolt a decathlonban kezdi, ahova lehet, rollerrel megy, egyre több mindene funkcionális és legszívesebben őzeket les egy fa mögül. Hogy miért nem akartam ez lenni? Én H&M anyuka vagyok csíkos ruhákkal, ha-nem-felejtem-el-szemránckrémmel, nem valami praktikus táskákkal, lépésszámlálással, kiborulásokkal, extrudált kukoricapehellyel a hátizsákomban, mert a nyers répát nem eszik, cumival vesztegetek vagy telefonos játékkal, az én gyerekeim visítanak a boltban vagy megszöknek, mi 500 méterre se jutunk a parkolótól, ha kirándulni megyünk, a cipőim beáznak vagy két szezon alatt kilyukadnak a kislábujjamnál, vágyakozva nézem a napszítta hajakból készült lezser kontyokat, kerülném a szénhidrátot, de nincs finomabb egy vajas kiflinél, hidegrázást kapok a sátrazástól, van instagramom és nem akarok híreket olvasni. 

De most szervezek, pakolok, selejtezek, változok. Kezdek átalakulni, és egyáltalán nem tudom, hogy amúgy akarok-e. Mert ezzel elengedek már akkor végleg mindent, amit még a húszas éveimből hoztam. Felteszek egy lógós fülbevalót és a gyerekeim csak annyit mondanak: hol a szemüveged? Jön az ősz és nem egy elmenős bőrcipőt keresek, hanem a gumicsizmákat nézem meg esőkabátokat, hogy oviba vinni az kell. Nem a farmerokat nézem, hanem a polárpulcsikat, hogy itthon úgyis az kell. És már világosabbra festetem a hajam is, hogy a lenövés se látszódjon annyira.  Kegyetlenül szelektálok, ma vettünk két komposztálót és csak úgy kotrom ki a kukából a banánhéjat, amit véletlen oda dobtam és nem a komposztba. Ezek persze jó dolgok, akkor is, ha az ijedelem gerjesztette most bennem, és ha lemondásként is élem meg. Sajnos a decathlonban csak a vitorlás cuccok közt vannak csíkos pólók, már ezt is tudom. Már azon is gondolkoztam, hogy elzárom a tévét. 

Nem tud az agyam kikapcsolni, szervez, listáz. Nem tudja elfogadni magam úgy istenigazán, megint nem, hiába teszem nem szemmagasságba a tepertőkrémet. Úgyis megtalálom és megeszem. Miért hiányzik ebből ennyi, Judit? Sok mindent ráfogok az öregedésre, az itthonlétre, és most azt hiszem, át is léptem egy határvonalat, idén ősszel már nem veszek farmert. Értitek, érzitek ennek a súlyát?

Nem akarom ezt az őszt, nem futottam annyit, nem napoztam annyit és nem olvastam annyit, amennyit akartam. Nem fogytam annyit, amennyit akartam. Fel se akarom venni a farmert. Cicanadrág. Jönnek a szeplők, vagy anyajegyek? Mik ezek, nem is tudom, tele van vele a karom, öregszem nagyon, nemcsak én, mind a négyen, néha ez jól pofonüt.

A beletörődés meg az elfogadás az nem ugyanaz, az egyikben ott a lemondás is, hogy már úgysem lesz más. De én ezt nem szeretném. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.