énidő

A túlsúlyosak is mozog(hat)nak

Ma reggel, ahogy futottam Idával (+babakocsival), és csorgott rólam már a víz, egy hölgy jött velem szemben, két kutyát sétáltatott, már messziről mosolygott és köszönt: sziasztok! Mosolyogva visszaköszöntem én is, sziasztok, és kaptam egy kis elismerést: szuper vagy! Örültem neki, futottam tovább. Mesélem Tamásnak, hogy képzeld, ez történt, tök jól esett, mire ő: igen, olyan sokan megdicsérnek!

És ekkor leesett valami. Hogy tulajdonképpen miért dicsérnek meg akár ismerősök, akár vadidegenek, akár a tágabb család? Kaptam sok hitetlen tekintetet: TE? Futsz? (Majd abbamarad…) De általában a “nem is gondoltam volna” (hogy ennyi túlsúllyal az ember szeretne/tud) tekintet van a dicséretben. Van, aki nem is kertelt, annyira hihetetlen volt neki, jól meg is bántott. Bezzeg, ha azt mondanánk, Tamás fut, arra nem kapna ilyen dicséretet, hanem ja, aha, persze, tök jó, maraton megvan már? Merthogy ő meg ilyen sportosabb testalkatú. Ilyen szökdécselős. És hát ezt így mondom is neki, hogy Tamás, figyelj már, ebben a sok dicséretben mindig ott van az is, hogy szép tőled, habár ilyen három lábnyi két lábad van, nagyon kis ügyes vagy ezzel a sok plusz kilóval. Én meg elpirulok, szerénykedve mosolygok, és hát azt mondom: ó, ez csak kocogás, semmiség, igen, hát neked is menne, satöbbi. 

Igen, _magamhoz képest_ kedves kis dolog ez, buksisimi, vállveregetés. Tamás csak nevet, meséli tovább: mikor egyik ismerősünknek mondta, hogy Judit tök sokat fut, ő azt válaszolta erre: “Biztos tetszeni akar neked!” Hohó, ezt azért… Mármint most nem ecsetelem, hány sebből vérzik ez a válasz, de azt azért ideírom, hogy afelől sose volt kétségem, hogy tetszenék a férjemnek, terhesen is, sok és kevesebb plusszal is. Nem az motivál egyáltalán, hogy tetszeni akarok neki, mert tetszem neki, ő is nekem, ez nem a kilókon múlik. 

De a megítélés, a kimondatlan háttér, a vélemény, a sztenderdek, a testkép-felfogások ott vannak ebben a “de ügyes vagy” (magadhoz képest), “nahát, nem is gondoltam volna (hogy túlsúlyosan is tud mozogni az ember), “milyen kitartó vagy (biztos le akarsz fogyni), “nekem nem menne” (pedig én nem is vagyok kövér). Persze a bók jól esik, a dicséret motivál, és az is, hogy látom, jobban működik a testem, jól esik az a sok dolog, ami felszabadul futás közben, újabb célokat tűzök ki, távban, időben, terepben, és nem fogok itt képmutatóskodni sem: azért kezdtem tavaly februárban, hogy végre kezdődjön már lemenni rólam az a sok háj. De azt azért elmondom, hogy sokszor le kell küzdenem magam. Hogy például testhezálló ruhába menjek ki az utcára mozogni, hogy annak ellenére menjek tovább és ne keressek új útvonalat, hogy építkezés van és jó eséllyel megbámulnak, hogy keressek időt, kedvet, alkalmat, hogy ne keserítsen el, ha Ida végig sír és vissza kell fordulni. Hogy így, túlsúlyosan ugyanúgy megküzdőbb mozogni, mint mondjuk ruhát vásárolni, kitenni a meztelen kart, strandra menni, mert ott van ez a “magadhoz képest”. 

Tavaly februárban még kerültem az embereket, hogy ne lássanak, miközben mozgok, ma már mosolyogva megyek és köszönök vissza és szeretnék mást is bevonni, rábeszélni, motiválni. Nem azért, hogy “ha nekem ment, neked is menni fog”, hanem mert tök jó hajnalban madárcsicsergésre futni, vagy épp esetefele naplementébe, vagy utána inni egy liter hideg vizet, vagy felfutni egy magaslatra és szétnézni. Vagy csak megünnepelni magad, büszkének lenni magadra. Felszabadít.