Egyre sűrűbben tör rám egy-egy idegesség, mert azért most sok van rajtam. Erősnek kell lenni, nincs rá mód és idő, hogy leeresszek és hisztizzek, akármilyen jól is tudna esni. Habár a férjem nem munkanélküli, mégis munka nélkül van, és minden nappal közelebb kerülünk a 3 hónap felmondási idő végéhez. Jó lenne, ha az ő agyában is beállna és tudná: fog találni munkát a 3 hónap alatt, ahol jól fogja magát érezni, és a munkakeresés közben egész nyugodtan pihenhet, nem kell egy ideggócként keresni az állást. De amíg ez alakul, addig tényleg nagyon erősnek kell lennem és segíteni, támogatni benne.

Persze ezt a helyzetet hihetetlen könnyű kívülről nézni és tanácsokat adni. Épp ezért nem adok neki sokat, csak ahogy kéri, készítek neki „Hiszek benned” tükörtojást és kap hozzá „Bízzunk a legjobbakban” zsömlét (esküszöm, egyiket sem én találtam ki), a „Lesz ez még jobb is” kajákat majd csak 5 hónap múlva kéri, ha a segély is lejár.

Szóval hiába mondom, és nem is szabad sokszor mondani, mert rohadt idegesítő, de minden jobb lesz. Én már átéltem ezt egyszer, most elmesélem nektek. Azért, mert végre, először nem gyomorgörccsel gondolok rá vissza, hanem egy olyan emlékként jön elő, hogy hát igen, volt ilyen, megoldódott, kikerültem belőle, és ha nem történtek volna akkor azok a dolgok, akkor ki tudja, ma lehet, hogy nem itt tartanék. Íme, Judit karriertörténete, egyszer fent, egyszer lent. Cégnevek nélkül.

Még egyetemre jártam, amikor kitaláltam, mi szeretnék lenni: szerkesztő. Vagy bármi, akár lótifuti is, csak könyvek közt legyen, mert azt igen hamar beláttam, hogy amiért egyetemre mentem, azzal nem fogok tudni foglalkozni, a kritikusoknak járó szerepek már régesrég ki vannak osztva, ráadásul igen hálátlan és hosszútávon roppant lehangoló hivatás lenne. Második tippem is elvetettem, miszerint én ugyan nem leszek pedagógus, pedig sok jót láttam gyerekkorom során, sokakra emlékszem vissza nagyon sok szeretettel és hálával (párakra meg mérgesen és dühösen, talán egyszer ez is elmúlik). De nem menne, nem tudnék még egy tanári karba se beilleszkedni, nem tudnék a szülőkkel megfelelő kapcsolatot tartani, és ugyan ez még jó 5-6 éve volt, már akkor lehetett látni, hogy a pedagógus életmodell nem a legjobb irányba halad. Kicsit rossz, hogy ez ilyen hamar kikerült a kalapból, de igazán nem bánom, bár néha előjön belőlem, hogy olyan szívesen foglalkoznék gyerekekkel, lennék akár logopédus vagy ilyesmi, csinálnék valamit, aminek _van_ értelme. Na szóval amikor ezeken a mi-nem-körökön túl voltam, akkor jött, hogy könyvkiadónál szeretnék dolgozni. Egy kis, apró, kiadó marketingest keresett, de én akkor még nem voltam marketinges, ennek ellenére jelentkeztem és fel is vettek, mondjuk nem marketingesnek, hanem a főszerkesztő segédjének. Imádtam azt a pár évet, amit velük töltöttem, mesekönyvet, verseskönyvet tettem össze, jogutódokat kutattunk fel, újrakiadásokat csináltunk, kéziratokat olvastam, szerzőkkel tartottam a kapcsolatot. Nyáron kerültem oda, és valahogy akárhányszor eszembe jut az a munka, mindig jó meleg van és nyár, ülünk az irodában, sokat nevetünk, új projekteken dolgozunk, könyvfesztiválra vagy könyvhétre készülünk. Nagyon sokat kaptam ettől a munkahelytől: bizalmat, humort, túlélési ösztönt. Mert sajnos mint a legtöbb kis kiadónak, ennek is vége lett, és habár az utolsók egyike voltam, be kellett látni, hogy ennek vége, más után kell nézni. A mai napig fáj és sírni tudok rajta, hogy lett vége, hogy az a két ember, akivel a legvégét már csináltuk, mennyire megviselődött a végétől, persze én is, mert mindannyian csináltuk volna még, tele voltunk jó ötletekkel, soha ilyen inspiráló és befogadó csapattal nem volt dolgom. De be kellett látni, hogy vége.

És ekkor kezdődött dolgozó éveim legkeményebb féléve, a munkanélküliség és az álláskeresés. Hazamentem, hó volt, segítettem havat lapátolni, jelentkeztem MINDENRE, ami kicsit is érdekel. Megtörtem, nem láttam, hogy ebből lehet kiút. Véget nem érő tél az egész, ahol nem történik semmi, és hiába, az ember nem tud napi 10 órát munkakereséssel tölteni, akármennyire is szeretne. Nincs ugyanis ennyi munka, napi maximum másfél órát lehet ezzel tölteni, és a többi… A többi arra való, hogy minél épebb maradjon az elméd, hogy ne hidd azt, hogy semmire se vagy jó, hogy az ablakon kidobott pénz és idő a diplomád. Amikor megéled, hogy neked már tényleg bármilyen kis irodai munka jó lenne, jársz a hivatalba, ahol azért csak megkérdezik, mit tudsz csinálni egy esztétika-magyar szakos diplomával az Alföld közepén, mégis, egy könyvkiadói-szerkesztői-egyműves fordítói szakmai cv mire lesz itt jó. Semmire. Jobb híján minden magyar könyvkiadónak elküldtem az önéletrajzom, hogy hátha valahova. Közben kitavaszodott, és behívtak 3 helyre. A Zrínyi Akadémia könyvkiadójához, egy orvosi szaklap kiadójához és egy művészeti kiadóhoz. Az első helyen második befutó lettem, a másodikon szerintem első lettem volna, de még idő közben, az utolsó kör után visszamondtam, mert a harmadikat választottam. Nagyon sokat vacilláltam akkor ezen, és nagyon rossz döntést hoztam. Ekkor kezdődött a 3 hónapon át tartó kizsigerelésem, kihasználásom és megalázásom, amit persze utólag úgy látok, jó hülye voltam, hogy hagytam, de amikor benne voltam, akkor 10 körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy ez az állás nekem kell, mert nem akarok munkanélküli lenni. Gyakorlatilag filléreket kerestem és tényleg alig volt nap, hogy ne aláztak volna meg, még hülyébbnek éreztem magam, mint pár hónapja, amikor nem volt állásom, mert itt bebizonyították, hogy nem értek én ahhoz, amihez azt hittem, értek, szart sem ér a tudásom, a gyakorlatom, de azért jó leszek ide, mert nálam drágábbat nem tudnak maguknak megengedni. Aztán amikor már a hétvégék gyomorgörccsel és sírással teltek, egy hétfőn felmondtam. Nem bírtam tovább, lesz, ahogy lesz, 3 hónapot bírtam ki ebből a pokolból. Nagy úr a kiszolgáltatottság. Elvették tőlem ezt a szerelmet, ezt a könyves kötődést, a végére már olvasni is megutáltam. Soha többet nem akartam könyvekkel dolgozni (most azokkal dolgozok), inkább lettem volna masszőr vagy bármi más, de nekem ez nem kell. Hiába került bele a nevem 3 hónap alatt 4 könyvbe, ez nekem korábban kicsattanó örömet okozott, itt azonban semmit, csak a keserves napokat idézi fel a mai napig. Hátha elmúlik egyszer ez is.

Aztán ahogy felmondtam, pár napra rá kaptam egy e-mailt a jelenlegi munkahelyemről. Érdeklődtek, hogy találtam-e munkát, aktuális-e még a tavaszi jelentkezésem. Hogyne lenne az! Pár nap alatt felvettek és azóta is itt dolgozom. Itt is vannak nehézségek, de támogatnak. Eltelt az elején pár hónap, amíg újra rájöttem és megéltem: a gondolataim nem selejtek, hanem igenis, érdekesek lehetnek és igenis, nem egy szar, amit csinálok. Ezért a mai napig hálás vagyok annak a 4 fős csapatnak, akivel akkor elkezdtem együttdolgozni, óriási szeretettel gondolok rájuk. Azóta már egyikük sem dolgozik a cégnél és 17-en lettünk, csak a főnököm maradt meg, de emlékszem, ő is az első pillanattól nyitott volt rám és a mai napig az. Minden ötletem meghallgatja és átgondolja, és ennél nem is kell több ahhoz, hogy újra szellemi munkásnak érezzem magam, ami vagyok, amiben a legjobb és legörömtelibb vagyok.

Úgyhogy Tamás, sose tudhatod, mikor fut be az e-mail vagy a hívás, hogy heló, gyere csak ide szépen, itt jobb lesz, mint volt. Mert biztos, hogy jobb lesz. Most pedig megyek és nekikezdek a „Jó állásom lesz” cukkinifasírtnak, mert tegnap este az egyik szomszédtól kaptunk egy szatyor cukkinit, a harmadik kedvenc zöldségemet, mert vannak jó emberek, vannak kedves emberek, és tényleg hidd el, hogy jó lesz.