anyaság, emlék

Anya csak egy van

Nézem az egy évvel ezelőtti videókat, fotókat. A két, három, négy évvel ezelőttieket. És kicsit összeszorul a gyomrom, kicsit könnybe lábad a szemem, sírva-ölelve szaladnék vissza az időben.

Hiányoznak azok a napok, amiknek – akkor azt hittem -, sosem lesz végük. A sokszor emlegetett maratoni altatások, az alvásidőben nézett sorozatok és elolvasott könyvek, a játszótérre készülődés és ottani bandázás, a végtelen babakocsitologatások. A hozzátáplálás, a 3 óránkénti idősávok, a dundi lábak toporgása, a gyerekeim saját nyelve, hogy babaként bújtak a karjaimba, a mérföldkövek várása meg ilyenek.

Hiányoznak a kismamanapok, és valahogy úgy érzem, nem is éltem meg őket. Tudom, most az idő megszépíti ugyan, mert akkor erre vágytam, most arra, ez már csak így megy. És persze most meg napról napra könnyebb, ahogy nő az önállóság bennük, és persze az akarat is, ahogy telik meg velük a világ meg ők a világgal. Tegnap Tádé azt mondta, hogy mi van, ha mi nem is létezünk, csak babák vagyunk és kötélen mozgatnak minket és mi csak hisszük, hogy tényleg létezünk, de valójában ez csak egy mese. Menjél, vedd fel a papucsod, mondtam erre én, és azóta se tudom, hogy mikor és hogyan kerültünk ide.

Anyu, biztos azért szokott XY kiabálni, mert őt sem hagyják aludni a gyerekei – hangzott el egy mellékmondat szintén Tádé szájából a minap, amit látványosan elengedtem a fülem mellett, de itt megmaradt bennem nagyon. Anyu, fáradtnak tűnsz. Anyu, azért vagyok ilyen (hisztis, verekedős, nyűgös, szófogadatlan), mert fáradt vagyok. Mondjuk legalább tudja. De ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyszer majd felnő, és mondjuk író lesz, és az egyik megfáradt, örömtelen, klimaxos anyukát rólam fogja mintázni: anyám mindig fáradt volt, és olyankor jobb volt nem ellenkezni. Vagy hogy majd olyan feleséget keres, aki sose fáradt, mindig csicsereg, kedves, kompromisszumkész, rugalmas kislány, és elmondja neki, hogy anyám mindig fáradt volt, nyűgös, komor, ebből elég, eddig és netovább. (Nem is akarod megismerni.)  Persze most még engem akar, abban a korban van, meg ugye nem is nagyon van összehasonlítási alapja. Még nem késő nem fáradtnak lenni.

De persze ez nem is fáradtság. Vagy az, nem tudom. Néha csak azt akarom, hogy itt legyenek körülöttem, lássam, halljam őket, de ne kelljen tevékenyen részt vennem (a szórakoztatásukban). Ezt nagy őszintén és lelkifurdalással el is mondtam tegnap Tamásnak. – Szóval apuka akarsz lenni, mi? Az már foglalt.

Néha csak arra vágyom, hogy csak hallgassam, hogy mi dróton mozgatott bábuk vagyunk egy barlangban, vagy csak össze akarok velük bújni, miközben szuszogva elalszunk, vagy csak meg akarom hallgatni a mások által tanított verseket és dalokat. Néha újrakezdeném, leginkább velük, nem harmadjára, és annyi mindent másképp csinálnék.

De persze nem lehet úgy élni, hogy állandóan azon aggódunk, mit rontottunk el és mit kellett volna másképp csinálni. Remélem, azért számukra még sokáig én leszek a létező világok lehető legjobbika, hogy azért gyűlnek szépen a jó emlékek, emlékeznek majd arra is, amikor nevettünk, vagy amikor kéz a kézben aludtunk el. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.