Azért nem minden nap tökéletes, de sikerült megtanulnom sokkal inkább fókuszálnom arra, ami rendben van, mint arra, ami nincs. Úgyismint: talán inkább félig tele van a pohár, minthogy félig üres. Viszont vannak nehéz napok. Amikor újra jön az érzés, hogy nem vagyok elég(edett) anya, és ez azért mindig piszkosul mellbe vág. 

Idát pénteken el kellett vinni a pedagógiai szakszolgálathoz, mert elég kötött, merev még mindig a mozgása. De én most nem tudtam menni, Tádénak nevelés nélküli munkanap volt az oviban ráadásul. Sokat vívódtam, mi legyen, szerettem volna túl lenni a felmérésen. Tamás mondta, hogy hát el tudja ő vinni, nem jó az? Úgyhogy szépen összeszedtem minden papírt, zárójelentéstől az oltási könyvön át a státuszlapokig, elővettem a babakártyákat és a hajónaplót, és egy papírra kiírtam a mozgás- és beszédfejlődési mérföldköveket, csomagoltam nekik elemózsiát, kakipakkot, és útjukra bocsátottam őket. 

Azzal, hogy az apák kezdenek egyre önállóbb szülők lenni,  rengeteg jó dolog jár együtt. A mindennapi életbentartáson túl csupa olyan dologgal vannak tisztában, ami nem volt mindig szokás, és én erre büszke vagyok. Szuper érzés tudni, hogy a férjem is ugyanúgy ott tud lenni, tud válaszolni, mint én. Persze voltak fájdalmas pontok, például ő látta Tádé első lépéseit, ő látta először felülni őt, van, amit csak tőle fogadnak el a gyerekek, és ilyen is van, hogy nem én vagyok ott egy számomra fontos helyzetben, hanem ő, ő zsebeli be a dicséretet, a mosolyokat, hogy “hát az anyukák szoktak jönni”, mégis mindenre tud válaszolni, hogy a gyerek milyen ügyes volt, azt is ő látja. Persze ez önző fájdalom, miért is ne juthatana az apának is ugyanannyi örömforrás és büszkeség a gyerekével kapcsolatban, mint az anyának?

De azért előbújt megint belőlem, hogy magára hagytam szegény gyerekem, milyen anya az ilyen, nem láttam saját szememmel, hova megy majd TSMT tornára, és egyébként is: volt-e sapka rajta a kocsiban. 

És itt van Tádé is, az őszi szünetbe haladunk bele szépen. Elbűvölően életrevaló, és hihetetlen energiák dolgoznak benne folyamatosan. Csütörtök dél óta folyamatosan beszél, az alvásidőket leszámítva. Nem érti, hogy én is dolgozom, mert mi ugye nem látványosan dolgozunk az apjával, “csak” leülünk a saját gépünk elé, verjük a billentyűzetet, én könyveket nézegetek, Tamás meg sokat telefonál – ez miért is tűnne munkának egy 4 éves számára? A “kisfiam, dolgoznom kell, most nem érek rá, játsszál egyedül” sokszor hangzik el, az “apu nem is dógozik, jáccunk mán” is, de azért mindketten el tudjuk látni a munkát, csak a kávészünetben kígyós-létrásat játszunk vagy altatunk. Viszont munkaidőn kívül is beszél-beszél-beszél, végeláthatatlan történeteket sző a kis fejében, játék közben is beszél, rajzolás közben is, és én nem tudom, más 4 éves is ilyen-e, de a miénk nagyon hangosan beszél. Ez a zaj nagyon fárasztó, és meg is kértem, hogy ne beszéljen folyamatosan, mert már nem tudok figyelni rá. “Pedig még sok kérdésem van! Én egy ilyen vagyok.” – hangzott a válasz, és ettől nevetnem kellett és rossz embernek éreztem magam, de ha megfeszülök, akkor sem tudom már követni. hogy melyik kisautó kicsoda és hogy hova vezetnek a kincsestérképek. 

Hát így. Elfáradtam kicsit. Jól esett most ez a hétvége, szuper idő van, aranylanak a falevelek, szövődnek a tervek a fejünkben, a gyerekek kicsattannak az energiától, Tamás lohol Tádé után, Judit szöszmötöl Idával, jókat eszünk, mindig fő egy kávé, fél 10-kor már alszunk.