Mióta visszamentem dolgozni, egyszer voltam szabadságon, akkor költöztünk, az nem is számít. Közben az elmúlt fél évben a napjaim egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy az a fejemben volt. Nem lettek teljesebbek, hanem inkább torzabbak. Szép lassan adogattam le a luxusokat: az emberi kapcsolatokat (értsd: pl. játszóterezés, online csetelések a barántőiemmel, videotelefonálások a szűk, de annál messzebb élő családommal), a futást, a tanulást, a blogolást, a varrást, a listaírást, a sok olvasást, a randizás utáni vágyakozást.

Ha valaki azt mondja nekem, az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen, azt rendszerint legszívesebben megütném. Igen, ilyen erősen. Mert tele vagyok dühvel és frusztrációval, mert azon dolgozom, hogy minél jobb legyen az időmenedzsmentem, csak közben arról nemigen írnak egy életszépítő könyvben sem, hogy akkor hogy optimalizáljam a dolgokat, ha mondjuk egy 2.5 éves kislány a konyha közepére húz egy széket, hogy PŐZZÜNK! és másfél órán át tart egy vacsora elkészítése, amiből aztán nem eszik, hanem fél órán át nyöszörög, hogy enni akar. De mit. Enni. Vagy arról sem, hogy ha a lassan 5 éves gyerek fél a sötétben, nem tud egyedül aludni, és egy órán át kell altatni, akkor ha ennek okán nem alszom ki magam, akkor hogy induljon a következő nap. Vagy ha beteg vagyok. Vagy ha más beteg.

Itt gyűlnek bennem az egyre erősebb érzelmek, a tenni akarás és tehetetlenség egyszerre dolgozik a felszín alatt, és már majdnem jó, amikor jön egy betegség, egy foggyulladás, egy felfázás, egy akármi. Idén már három antibiotikumkúrán vagyok túl és ugyanúgy nem alszunk, mint mikor igazán kicsi gyerekeink voltak. 

Azt mondják, hogy a repülőgépen először az anyukának magának kell felvenni az oxigénmaszkot, hisz csak úgy tud a gyerekén segíteni, ha ő oké. Ez egy jó gondolat, fontos emlékeztető, a mindennapokban azonban mégis sokszor későn kapcsolok. Érdekes, de ennyi idő után sem ismerem fel a pillanatot, amikor gyorsan ki kéne magam menekíteni, hogy ne kiabálás vagy kudarc legyen a vége. Azt sem tudom sokszor megállapítani, hogy rosszul csinálok-e valamit, vagy csak kimerült vagyok. Mármint így elvi szinten. Hogy meddig érdemes az ebet a karóhoz kötni. Hogy azokat a határokat hol húzzam meg – a sajátjaimat, a reggelekét, a rutinokért, a szabályokét. Mert ugye ha nem tud egyedül aludni egyik sem, akkor azon segíteni kell, de ha én nem tudok aludni, akkor meg hamar összedőlünk. Ha az egyik odajöhet az ágyba, a másiknak miért is nem engedem? Ja igen, mert már nem férünk. Ha senki nem a saját helyén kel fel reggel, az vicces vagy a sokadik hét után már mondhatom azt, hogy elég volt? Ha a vacsora nagyobb része a gyerekben van és csak kisebb kenődik szét a padlón / széken / konyhabútoron, az egy félig teli vagy félig üres pohár? Hogy kell rugalmasan meghúzni a határokat, mi az, amit el kell engedni és mi az, amivel csak hagyom, hogy a fejemre nőjön a probléma és a későbbiekben isszuk meg a levét? Ha most csak nevetek azon, hogy kis komisz, elbarangolt / hadd szaladgáljon, gyerek / a fiúk nem fogadnak szót, ilyenek; akkor mi lesz, amikor tényleg szarni fog rá, mit kérek tőle? Mert persze most egyszerűbb lenne, ha hagynám, ha például nem mosnánk fogat, csak leenénk a fogkrémet a fogkeféről, ha nem lenne ebéd utáni alvás, de nem akarom hagyni, mert úgy látom, jót tesz a fogainak a fogmosás, az idegrendszerének meg az alvás. Merthogy én vagyok az anyja, aki ugyan naponta ezerszer megkapja, hogy miért nem játszom vele _még többet_, de azért csak végigjátszottam már vele éveket, és úgy hiszem, ismerem. 

Rengeteg dolog kavarog bennem, leginkább az anyasággal kapcsolatban, mert el vagyok bizonytalanodva. Bolhából csinálok elefántot, és közben azt hiszem, a legjobbat teszem a gyerekemmel? Még mindig kevés, amit adni tudok? Illetve miért érzem annak? Mi van, ha már belebolondultam ebbe az egészbe? Ha én megyek mindig szemben az autópályán? Ha épp ezzel (=megkönnyíteném mindenki életét) érem el azt, hogy ne legyen könnyű? Nagyon sok kérdést tudnék még itt megfogalmazni, ez egy végtelen spirál itt, úgy érzem. És nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy 4 éves a blog, és ez ugyan már nem az első otthona, és hogy a hangsúlyok is áttevődtek, voltak lentek és fentek, a világ kis kifordult párszor magából, de ez itt egy négyéves hobbi. 

Erről akartam írni és fogok is, egy másik bejegyzésben.