A legmeglepőbb helyzetekben jut eszembe az apuka, akiről már írtam itt korábban is. Még nagyon kisgyerekes anyuka voltam, az első igazi játszóterezős szezonunkat éltük Tádéval, csak úgy lubickoltunk a lehetőségekben, mászókák, csúszdák, homokozó, gyerekek és sok-sok anyuka, akivel lehet egy-két-sok szót váltani, akik tényleg mentálhigiénés jelentőséggel bírtak (nekem akkor legalábbis), friss élethelyzet, friss szerep, nagy rácsodálkozás arra, hogy máshol is ezt érzik az otthon lévő anyukák.

Szóval ott volt ez az ember, focizott a gyerekével, kicsit harsány, nagyon elégedett, és mondta, hogy ők nemrég költöztek haza Angliából, mert korábban szerencsétpróbálni mentek ki, családostul, de úgy igazán nem jött be, használtruha, hogy ott volt-e ez az üzelt, vagy később itthon, arra már nem emlékszem. Több gyerekük volt, az, amelyikkel kint volt a játszótéren, Tádénál valamivel idősebb lehetett.

Én ekkor már vártam, hogy milyen jó lesz majd, ha Tádé közösségbe kerül, hisz láttam, mennyire élvez gyerekek közt lenni, és azt is éreztem, hogy én nem leszek soha az ölbéli mondókák és höcögtetők nagymestere. Én talán másban leszek jó. És ez az apuka kifejtette, nem is nekem, hanem úgy mindenkinek, hogy ő bizony egyből kérvényezni fogja, hogy a gyereknek ne kelljen oviba járnia, elég lesz majd az iskola, addig meg egyszerűen nem lehet jobb helyen, mint a családi közeg. Játszik ő majd vele, meg vannak testvérei is, ha nagyon akarnak valami mást, hát el lehet menni játszótérre. El voltam képedve. Több okból kifolyólag is.

Aztán tegnap este azon veszem észre magam, hogy nincs kedvem a hétfőhöz. Nem akarok elkezdeni egy újabb hetet, nem akarom a gyerekeket elvinni sehova. Azt akarom, hogy együtt legyünk és az összes létező “kettesben” kombinációt létrehozzuk. Mert egy csomót nevettem a gyerekeken a hétvégén, és annyi jó dolgot csináltunk együtt és annyira nem volt kedvem ahhoz, hogy megint bolyduljon egyet a dolog, hogy az legyen, hogy fel kelljen vennem a versenyt a kortársakkal, a más háztartásokkal és az azokban lévő játékokkal, hogy ne menjek se túl korán, se túl későn, hogy tudjam, mennyit esznek ebédre, hogy halljam, miket mondanak, mi játszódik le bennük, hogy megint én lássak mindent először. HTB akartam lenni.

Öt éve már nagyon vártam Tádét, és már nem dolgoztam, hanem a nap majdnem összes ébren töltött órájában raktam a fészket vagy vártam Tamás haza. Megfigyeltem a közvetlen környezetünk. Hallottam az oviban, ahogy a gyerekek készülnek az anyáknapi műsorra és tudtam, hogy majd pár év múlva én is megyek oda, munka után, szebb ruhában és leülök egy kisszékre egy csomag zsebkendővel és ovis műsort fogok hallgatni és aztán makaróninyakláncot vagy sólisztgyurmaszivecskét fogok kapni, amit aztán minden szökből lefotózok majd és elteszem Egy Dobozba. Ma volt az első anyáknapi műsor, amin valaha anyukaként voltam, kisszékkel, versekkel, hangosítással, ölembe szaladással, elsősor közepén állással, fegyelmezéssel, türelemre intéssel, titokbanpukizással, szomjassággal, tényleg mindennel. Amit így elképzeltem. De az az igazság, hogy nyomába sem ért annak a tavalyi nem műsornak, mikor Tádé homokos ruhában, koszosan a csoportszoba terasza előtt az udvaron ideadta nekem a kis kézlenyomatát virágcserépben és elmondta, hogy Ülj le anya, verset mondok, köszöntelek, mint a nagyok, mást még neked nem adhatok, hiszen én még kicsi vagyok. Elmondattam vele akkor naponta többször is, nem akartam elhinni, hogy ő ezt a verset mondja nekem. Még mindig hallom a kis hangját a fülemben.

Hogy hogy képzeltem el a dolgokat, és végül hogy alakultak, hát, nem nagy titok, de ugye nem úgy alakultak. Mikor ott a játszótéren voltunk és hallgattam az apukát, nem értettem, miről beszél. Tegnap viszont nagyon éreztem, azzal együtt, hogy tudom, hogy a gyerekeim szuper helyen vannak, de mégis, úgy éreztem hirtelen, kimaradok valamiből, nem tudom felvenni a versenyt, többet kéne, máshogy kéne, jobban kéne. És ha feladnék mindent, ha nem várnám, képzelném, hogy majd ha ez lesz meg az lesz, akkor mennyivel másabb lesz, akkor… hát nem is tudom.