Nem is tudom, hol kezdjem. Hogy hónapok óta fáj a derekam? Hogy piszok nehéz ez a szobatisztaságra nevelős dolog? Hogy nem tudunk 10 percet lopni a napból, hogy a sürgető dolgokat legalább átbeszéljük? Hogy nem jutnak eszembe a szavak? Hogy hétfőn kezdődik az ovi? Hogy rohadtul félek egy újabb karanténtól?

Kezdjük azzal, hogy ma átléptem az 500 km-es határt. Fél év alatt sikerült ennyit kocognom, futnom, az elejéhez képest 2 perccel kevesebb idő alatt teszek meg egy km-t, de még így is irtózatosan lassú vagyok. Viszont perverz módon élvezek enyhe emelkedőkön felfele kocogni. Akkor úgy érzem, történik valami, ami csak velem történik. A fél év alatt és ez alatt az 500 km alatt 8 kiló ment le. Mikor belekezdtem, nagyon örültem volna legalább 5-nek. Elképzelhetetlennek tűnt. Ha ismersz, nem fogsz ezen meglepődni: meg sem érzem, szinte nem is örülök, úgy vagyok vele, hogy oké-oké, ez semmi. Jó hülye vagyok, azt hiszem. Olyan természetesnek veszem, nem vagyok képes kicsit megállni és megveregetni a saját vállam, hanem inkább az van, hogy erre bárki képes, ez kevés, ez nem elég. Paff, egy pofon.

Aztán azért olyan 3 hónapja elkezdődött valami, ami nem jó. Minél többet gondolkozom, annál biztosabb vagyok benne, hogy a testem a maga módján jelez: ennyit bírtam. Nem a futás, hanem a minden más. Fájdalmak, leginkább a derekamban, minden éjjel, minden reggel, aztán kimozgom, de pont elég ez ahhoz, hogy sose aludjam ki magam. Még ha hagynák is a gyerekek, persze nem hagyják. A kényszertartás más fájdalmakat is hoz, a befeszült izomzattal alvástól a fejem fájt, a nyakam, a hátam, az összeszorított állkapocstól, fogaktól szintén a fejem. Ha le kéne rajzolni magam, sok helyen szöges drótkerítés gócpontok lennének. Szóval a stressz. Biztos, hogy az. Vagy megint a kedélynyomor? Nem tudom, és azt sem, hogy kezdjem el felgöngyölni. Kezdetnek felhívtam egy reumatológust, akihez inkább nem fogok elmenni. Aztán ott a webbeteg, a dívány, a velvet, így hamar utána tudtam olvasni a stresszkezelési technikáknak anélkül, hogy egy kineziológusnál lyukadtam volna ki. Relaxáció, légzőgyakorlat, ilyenek, képzeletben kirándulni, testmozgás. Ezek így a két kis majom mellett nem fognak menni. Talán a normális levegővétel. Talán, hogy ne kiabáljak, ne sírjak, ne akarjak egy poharat eltörni csak úgy, ordítani csak úgy, az menni fog. De ahogy leveszem a futós cuccot, minden mást is leveszek vele, ami abban az egy-másfél órában nyugalmat adott. Ez van.

Egyszerűen elfogytam. Lerágott csont, amiből most a velőt ütögetik ki. Rám szól a fiam: mosolyogjak, miért vagyok mérges? Miért nem találok ki újabb mesét? Miért vagyok fáradt? Miért? Mit csinálok? Nézzem őt sokáig! És ellenőrzi, hogy tényleg őt nézem-e. Segítsek. Mindenben. Mindent együtt csináljunk. Fél a sötétben. Fél egyedül. Majd holnap eszi meg inkább, nem ma. Nem akar sétálni, csak a játszótérre. Anyu, sesíg! (segíts). Anyu, micsicsá (mit csinálsz)? Tegyük a kis egyévest a székébe, és majd nézi, ahogy játszunk! Nem kell Ida! AnyuTádé játssz! És így megy ez, egész nap. Imádom, és szörnyen megvisel, hogy nem tudok újabb mesét kitalálni, nem tudok ketté szakadni, nem tudok mit kitalálni, mindig mosolyogni. Értem őt, teljesen megértem. Nem akarom, hogy oviba menjen és ne tőlem kérje mindezt, de hát kicsit megtébolyodtam már. Ha hazaér az apja, akkor meg egyenesen felpörög, vele a pörgősebb játékokat akarja, anyu, hess, és semmit nem tudunk ilyenkor megbeszélni. Napközben sms-ek, e-mail-ek (anyu, micsicsá) a fontos dolgokról, altatás után jó esetben 40 perc, míg újra nem ébred az egyéves (foga jön talán?), pedig elterveztük, hogy végre befejezzük a decemberben elkezdett 500 darabos puzzle-t, hogy a Carcassone-hoz elővesszük a kiegészítőket, hogy heti egy, szigorúan másfél órás filmnek bele kell férnie. Ó, ugyan.

Ha megkérdezik, hogy vagyok, nem szeretnék panaszkodni, de annyira szeretném elmondani ezt a sok mindent, meg még többet. Hogy mondják: tudom, Judit. Nálam is ez van. Nem kell tanács, nem kell ötlet. Egyszer egy gyerektelen, egyedülálló, középkorú nő, mikor már megvolt a fiam és azért nem volt könnyű, és én amúgy is olyan nyomorultul meg tudok viselődni, rámnézett: nincs megcsinálva a körmöd, ennyit megérdemelnél! Szabadkoztam egy kicsit. De igazából leszarom már, meg van-e csinálva a körmöm. Fél óra oda, fél vissza, ott egy-másfél, egyszerűen nem éri meg. Nem is beszélve róla, hogy nekem mindig lepattogzik, gyenge a körmöm. Csak ő nem értette volna meg a „nem éri meg”, mármint az időt részt. Annyi minden jól esne, de elemi dolgok hiányoznak, mert inkább nem is találkozom most senkivel, mert egy mondatot nem tudok befejezni: a) a fiam nem hagyja b) a lányom nem hagyja c) nem jut eszembe semmi/a megfelelő szó. Tegnap elmentünk sétálni. Nem mondom, hogy kiöltöztem, de azért farmert vettem fel. Kár volt még azt is, a fiam 10 méter után ordított, nyafogott, szenvedett, én meg csak ordítottam volna, hogy ez azért jár nekem, mindenki szedje össze magát és most igenis elmegyünk sétálni. De inkább megfordultunk, az apja a nyakába vette, én lenyeltem megint a saját igényeim és hazasétáltunk.

Van a Varázshegy. Thomas Mann. Utálom az egészet, idegesít, de annyiszor, annyiszor eszembe jut. Szanatórium! Most, nekem, azonnal! 2 hét, ne kelljen se főznöm, se teregetnem, mindenből csak a napos oldalt kérem. Addig a fiam is leszokik végre a pelenkáról.