Ma mondták nekem, nekünk, hogy de jó, hogy jön a hosszú hétvége, végre többet lehet pihenni. Aha, igen, persze, jó lesz, könnyebb lesz, de hogy őszinte legyek, nekem a hétfő és a vasárnap ugyanolyan. Nagyobb különbség van egy reggel meg egy délután közt, mint a hétköznap meg a hétvége közt. Bár tény, itthon leszünk, együtt leszünk mind a négyen.

De nem tudok kikapcsolni, teljesen benne vagyok ebben a spirálban. Nem tudom, csak fáradt vagyok-e, kimerült, vagy beteg. Napjában sokszor fakadok sírva, de a következő pillanatban már nevetek, aztán meg visszaáll minden. Sírok, ha a gyerek kirakja a kirakót, ha kedveset mond nekem, ha eszembe jut, hogy mindjárt kezdődik az ovi, ha eszembe jut, hogy a kicsi mindjárt egyéves. Ezek mind csak 1-1 pillanat, jó lenne kihordani ezeket az érzéseket, és akkor talán nem így élném meg őket. Sírok azon, ha bántják egymást, ha sokat sikít az egyik, ha nem eszik meg, amit készítek, ha valami nem úgy jön össze. Aztán visszaáll a rend, automatikusan válaszolok. Elfelejtem, mit is tettem be a sütőbe sülni. Elfelejtem, hova parkoltunk, hova kell visszatalálnom a kocsihoz. Elfelejtem, amit előtte nagy nehezen már egyszer kitaláltam. Beleragadok egy mozdulatba, számtalanszor nyitom ki a hűtőt. Közben csak automatikusan válaszolok, amit külön utálok. Megismétlem, amit mond, hogy nyugtázza, hogy jól értettem-e. Arra már rájöttem, hogy befektetés egyből odafigyelni, meghallgatni, és még ha nem is tudok egyből segíteni, elmagyarázni neki. Nem szabad egyből elhallgattatni, mert akkor csak feszíti. Lámpaoltás után is meghallgatom, mi volt a mesében, mi volt aznap, mi jár a fejében, persze egy ponton leállítom. Az esetek nagy százalékában sikerül.

Teljesen benne vannak a fejemben, a szívemben, a testemben, mindenben, nem tudok már másra gondolni. Ha futni megyek, keresek egy-két makkot a nagynak, fotózok egy teherautót, egy udvart tele ludakkal, egy kukát, amin egy Kisvakond van. Ha boltba megyek, nekik keresek, nekik veszem, nézem, nekik tervezek.

Épp ezért történhet meg, hogy napokig kattogok egy hülyeségen, és aztán az előhoz régebbi hülyeségeket és teljesen beindul a fantáziám és nem tudok leállni. Történt ugyanis, hogy a héten a játszótéren két kétéves forma kislánnyal játszott a hároméves fiam. Semmi durvát, semmi ijesztőt. Egyszerűen játszottak. Másfél szemem mindig a fiamon, félszemem meg az egyéves lányomon, mint egy idomított házőrző. Hagyni akarom játszani, hogy ő oldja meg, ő fedezze fel, de ha kell, közbe tudjak avatkozni, közben a kicsi meg ne egyen se kavicsot, se homokot, se csikket. No és ez a két anyuka elkezdett rászólogatni a gyerekemre. Olyanokért, amikért szerintem nem kell. Nem kéne. Ráadásul én is ott voltam. Nagyon felhúztam magam rajta, a férjem szerint túlságosan is, el kell ezt engedni, kedvesek voltak, túlreagálom. Másnap ugyanez megismétlődött, megkértem a fiam, hogy ne azzal a két kislánnyal játsszon. És most semmi kedvem játszótérre menni, mert nem bírom ezt a helyzetet elviselni. Beindul a fantáziám, a keresztvizet is leszedtem már ezekről a nőkről, mélységesen ítélkezek felettük, tele vagyok forgatókönyvekkel. Megmérgezte két napom, és csak még jobban ugrok rá, ha bárki rászól a gyerekemre, beleszól a nevelésembe.

Ugyanis semmi mást nem csináltam az elmúlt 3 és negyed évben, csak a gyerekekkel voltam, nap mint nap megkérdőjelezem magam, hogy oké-e így. Kezdek belegárgyulni és nem utolsó sorban belebetegedni abba, hogy ki fogom adni pár hét múlva a kezeim közül a nagyot. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy nem én tanítok meg neki mindent, nem én altatom ebéd után, hogy mások is hatással lesznek rá. Az eszemmel tudom, de amúgy… Nem őt féltem, magamat. Mi lesz velem? Mi lesz ezzel az űrrel? Mi vagyok én nélküle, nélkülük?

Persze, a várakozás mindig rosszabb, mint a megérkezés. Menni fognak a napok, kialakítom az új rutint. Vannak már terveim, abba kapaszkodok. Nagy séták a kicsivel, végre nem csak maradékokat akarok enni, meg ilyenek. Ilyenek? Hát majd lesz valahogy. Egy anyuka mindent megold.

De nem jó ez így, láttam egy pólót, I was normal before 3 kids, azt hiszem, ez volt rajta, és nem tetszik, nem tetszik, gyenge, hatásvadász, de valahogy értem, nem is az, hogy normal, inkább más, arányosabb hangsúlyokkal. Kérdezi a férjem, mivel tudna segíteni, és azt mondtam neki, hogy kapcsoljon ki egy hétre és közben töltsön fel élményekkel, amik kicsit feltöltenek, kicsit kirángatnak, kicsit eszembe juttatják, hogy minek hol a helye.