anyaság, gyerekek

Anyu közepesen teljesített, úgyhogy inkább kidobja a bizonyítványt a kukába

Mikor épp hátradőlnék, hogy kicsit megpihenjek, lazítsak, hagyjam a dolgokat végre maguktól történni, próbáljuk ki, megy-e kicsit jobban (nélkülem is), akkor PUFF, jön az arconcsapás.

Egyensúly, folyamatos jelenlét, kapcsolódás, odafordulás, biztonság, játék, kötődés.

Korban megfelelő, évszakhoz igazodó, legyen a levegőn, mozogja ki, de ne pörögjön túl, legyenek mankók, de hagyjuk az önállóságot, éreztessem, hogy ő az elsőszülött, de tudatosítsam benne, hogy a világnak mindenki a közepe, nem csupán ő.

Alkalmazkodás, rugalmasság, szófogadás, alkudozások nélkül.

Rutin, kiabálásmentes reggelek. Jó lenne, ha már egyedül elaludna. Még egy fejezet? Vagy ragaszkodjunk a megbeszéltekhez? Ha odabújok, akkor azt akarja, hogy ott is aludjak. Ha nem bújok oda, rideg vagyok. Ha egyszer ott alszom, máskor is ott kell aludnom. Egyszer őt altatom, egyszer a másikat. Kétszer őt, egyszer a másikat. Anyu, emlékszel, amikor nagyon sokáig csak Idát altattad, apu meg engem? Most ki kell egyenlíteni! 

Ezt nem akarom megenni, nem vagyok szomjas, segítesz fogat mosni? Nem akarom elpakolni, mert holnap még játszani akarok vele. 

És elhangzott a nem akarok oviba menni, nem jó az oviban mondat is. Ami eddig még soha. (Persze megértem. Már csak fél napot jár, akkor is egy csomószor kapja a szidást, rengetegen vannak, sokan rossz hatással egymásra. Vannak problémák, gondok, néha többet is hall belőle, mit kellene.)

  • Anyu, aranyos voltam, amikor baba voltam?
  • Igen, de most is aranyos vagy. Most más aranyos benned. Jó, hogy már nem vagy baba, de azért egy szülő mindig szomorú kicsit, hogy már nem baba a gyereke. Közben meg örül, hogy milyen önálló. Jó volt, amikor baba voltál, akkor mindent együtt csináltunk, én voltam neked a világ.
  • Anyu, én most is mindent együtt csinálnék. Csak te nem érsz rá!
  • Hát, de ez így természetes, te nősz, nagyobb leszel, már jobban elvagy egyedül is.
  • De én szívesen játszanék veled mindig! CSAK te mindig dolgozol! Nem rajtam múlik!
  • Tádé, de ez nem gond. Így alakul az élet. 
  • Keveset foglalkozol velem.
  • És apu?
  • Apu közepeset.
  • Mama?
  • Mama pont jót, és mindig játszik is velem, ha megígéri, nem megy el dolgozni.
  • De Tádé, én olyankor is veled foglalkozom, amikor ételt készítek, rendet rakok utánad, fürdetlek, a ruhádat mosom. Sok dolog van.
  • De olyankor nem is velem vagy!

Csináltunk egy anyuértékelő naptárat, mert kíváncsi voltam, hogy a nap végén ő hogy látja, mennyi az annyi. Hogy pl hány origami fiszfasz kell egy közepes naphoz, vagy hányszor kell kígyók és létrákat játszani, vagy hogy egyáltalán tényleg mindig lepattintom, az apja meg nem? Nem akarom, hogy azt érezze, hogy nem foglalkozom vele eleget, no pláne én úgy gondolom, elég sokat foglalkozom vele.

Első nap egyből jött a bokán rúgás, nap végén 🙁 értékelést kaptam. Persze azt nem számolta bele, hogy itthon sem volt, amikor meg igen, inkább az apjával játszott. No de ez nem rajtam múlott, hogy nem engem választott, én igazságtalannak érzem. Másnap reggelre kijavította egy közepesre. 

Következő nap már 🙂 értékelést kapott a kapcsolatunk: kiraktul a LEGO lombházat, meg családilag elmentünk egy repülőnapra, ahol volt ugrálóvár meg helikopterfelszállás. Meg 2 fejezetet meséltem ebéd után is meg este is. Tehát összességében ez az optimális. Aztán volt két jobb napunk, és most megint két közepes. 

Az eredeti célom tehát nem értem el, mert ez egy feneketlen kút, bármennyit töltök bele, kevés. Fizikailag képtelenség több időt együtt tölteni, és az is, hogy többet játsszak, mert van más dolgom is, és tök őszinte leszek, egyáltalán nincs kedvem minden nap ennyit játszani. Szeretnék a másikkal is lenni, meg magammal is, meg úgy egyáltalán, valami egyensúlyt. De most az van, hogy valami miatt nagyon kell neki, csak épp semmi sem elég. És egyre türelmetlenebbül követeli a figyelmet, már azért is rám szól, ha Idára nézek, miközben vele játszom.

Nehezen viselem ezt. A féltékenységet, a türelmetlenséget, a kisajátítást. És közben meg mar belülről, hogy na, ez kevés, nem elég neki. Nem elég jó. Hozza a színezőt, hogy akkor legalább azt, ketten egyet, közben megsimítja a karom, mert látja, hogy szétpattan bennem valami, nem akarok traktort színezni szivárványszínűre. Csak egy kicsit egyedül akarok lenni csendben, dolog nélkül. Hogy utána legyen kedvem szivárványtraktort színezni. 

Aztán félve mondtam, hogy Tádé, dobjuk ki azt a naptárat. Jó anyu, úgyis csak elrontja a kedvünk. Csak szomorú vagy rám. 

Nem tudom, hogy tudnék többet adni, mikor a másik már alig kap belőlem valamit. Azt sem tudom, miért csúcsosodik ki most benne ez a bizonytalanság. Hogy miért ilyen nehéz ezt az egyensúlyt megtalálni. Mert az van, hogy ha valami hiányzik, akkor aztán robban egy másik oldal: rosszul viselkedik az oviban vagy utálatos Idával, vagy rosszat álmodik, vagy túlpörög vagy ilyenek. Érzékeny, szenzitív, és ha valami bezavarja körülötte a harmóniát, akkor kicsit borul a rendszer. Idával meg annyi van, hogy ha ölelésre vágyik, akkor odafúrja magát az ölembe és ölelteti magát. Aztán megy a dolgára. Ha Tádé leleke vágyik egy kis dédelgetésre, akkor meg kezdődik egy ilyen térbeli sakkjátszma, és én valahogy mindig a tábla szélén egyensúlyozok. Hát hogy még ő hogy érezheti magát… 

Most megint nagyon-nagyon úgy érzem, mint mikor kicsi volt, hogy kevés vagyok, hogy ő 2 gyerekenyi gyerek, vagy én vagyok fél anyányi anya mellé. 

Közben itt pörög előttünk az idő, menjen-e iskolába, ha nem megy, kivel marad, milyen fejlesztést kapjon, hogy segítsem meg. Pedig olyan fura, mert “amúgy meg” (de utálom már ezt a kifejezést) ha ott vagyunk vele a helyzetekben és tartjuk a figyelmünket, a csillagokat is lehozza, a világ gondoskodása is ott a vállán, tele van figyelemmel és fegyelemmel is. Ha nem, akkor viszont „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük