Az elmúlt egy hónapban volt anyaságom első olyan szakasza, ahol nemcsak, hogy rengeteget meséltem, de úgy igazából élveztem is azt. Hogy legyen nyoma, hogy emlékezzek rá, hogy volt ilyen is, álljon itt ennek egy poszt.

Szóval, az a nagy igazság, hogy egy jó féléve Tamás altatja a gyerekeket. És hangoskönyvet hallgatnak, úgy megy a mesélés. Rumini, PomPom, Mazsola és Tádé, Berg Judit egyéb meséi, ilyesmik. Tádé imádja, és szerintem zseniális hangjátékok ezek. Hogy rólam mint anyáról mit árul el ez, hogy hagyom, hogg idegen asszonyok és férfiak meséljék álmomba a gyerekeim, azt hagyjuk most. De jött az őszi szünet, a napközbeni altatások ideje, Tamás is megfázott, így nagy kegyesen altattam én. A könyvespolcon lévő meséinket nagyon unom, meg inkább babáknak valók vagy rágcsálásra, így szétnéztem a neten.

Grimm-mesékkel kezdtük. Na nem a saroklevágósakkal meg kemencében sütögetősekkel, hanem volt például a Brémai muzsikusok. Volt Az eltáncolt cipellők, régi nagy kedvencem, és így tovább. És akkor, amikor ezek végére értünk, előjöttek magyar népmesék Illyés Gyula gyűjteményéből.

Anyu, ezt már olvasta szemügemama! Na a mindenit, akkor vágjunk bele a leghosszabb tündérmesékbe! És akkor napokon keresztül meséltem a sokfejűsárkányos, legkisebbfiús, aranyalmás, banyás, táltoslovas meséket. Csak úgy dobáltuk a buzogányokat, ölelkeztek egymásnak a királyfik és sárkánysógorok, ment a földbevágás, meseszámok, varázslatok, három napig tartó kiszolgált esztendők. Eszméletelnül élveztem olvasni, és a gyerek meg csak hallgatta, kérdés nélkül. Hogy mit hogy képzelt el, azt nem tudom, de követte az eseményeket. Mikor már Tündérszép Ilonka is megvolt, csak eszembe jutott a Hétszűnyű Kapanyáni Monyók. Hogy az mikor jön már, melyikben lesz. És akkor jött a legcsodálatosabb népmese, a Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető. Az elején kicsit féltem, ez a 21 évig szoptatás meg ilyenek, dehát ez csodálatos. Szégyen vagy sem, de újra elő kellett vennem a Fehérlófiát, hogy hogy is van ez, rég volt a gyerekkor is meg az egyetem is. Most ennek csak egy lábjegyzetnek kellene lennie, de nem az lesz. Merthogy előszedtem a Belgát is, és bizony meghallgattam a Fehérlófiákat, és eszméletlen zseniálisnak tartom őket most is, így, hogy frissen került a mese mellé. Szóval végigmentünk a tündérmeséken, nem is tudom, melyikünk élvezte jobban, Tádé vagy én, Iduskánál újra jönnek, és aztán megint és megint, és megint.

De vettem elő más gyerekkori könyveket is. Az Oz, a csodák csodájával kezdtünk még nyár végén. Szép, szép, de azért felnőtt fejjel kicsit nehezebben élvezhető mint gyerekként, nekem kicsit néha elment tőle a kedvem, de szerencsére Tádé, miután túljutottunk a tornádó hogyan tud felrepíteni egy házat kérdésen, élvezte. 

És bizony a Mary Poppins is előkerült, amire azt hittem, ő is és én is imádni fogjuk. De nem tudom, mikor olvastátok legutóbb, nekem Mary figurája a mai anyukaszemmel nézve kicsit kemény. Nem az a szeretetteljes nő, akit szívesen fogadnék gyerekek mellé. Kicsit bogaras, de nem úgy, mint Phoebe, hanem furán. Szigorú és sok kis gonosz megjegyzése van. Na és a gyömbéres kalácsos rész, hát az meg horror. Be se fejeztük, sajnos nagy csalódás volt nekem, de majd Idával újra elővesszük.

Eljutottam most a sor végére, az aktuális könyvünkhöz, amiből még két fejezet van hátra: Alice csodaországban. Az első 2-3 fejezet nagyon zagyva volt, de ahogy haladunk előre, már értem, miért. Szenzációs humora van, nem tudom, mi jön át belőle a kicsinek. Viszont figyeli, mondja, emlegeti, kéri, kell-e ennél több? Az illusztrációkat mondjuk nem mutatom meg neki, mert elég ijesztőek, hadd higgye a Hercegnőt hercegnőnek, és persze itt is vannak bizarr részek, malaccá változott csecsemő, sok lefejezés, de engem nagyon szórakoztat. Kicsit utána is olvastam, és például azt találtam, hogy ez a sok vízió, ezek a látványos megmagyarázhtatatlanságok azért is vannak, mert Lewis Carroll nagyon kellemetlen migréntől szenvedett. Együttérzésem. 

Szóval ilyenekkel múlatjuk az időt, és azt hiszem, mindkettőnk (hármunk, ha Iduska szuszogását is beleszámolom) örömére. Nagyon nagyon jó érzés elővenni a gyerekkori meséket, felnőtt fejjel újraélni őket és továbbadni. Még ha van is 1-2 kiábrándulás, az azért nem rossz arány, és hát szenzációs szövegekben lenni mindig szuper jó érzés.