anyaság, család, gyerekek, mindennapok

Anyu, te altass, anyu, figyelj ide, láttad? hallottad?

Az elmúlt hetek arra figyelmeztettek, hogy meg kell kicsit állni, hátrább kell kicsit lépni és másképp kell. Átértékelni, átgondolni, újrakeretezni. Apró balesetek, mindennapos krízískezelések, nyugalmatlanság, feszültség, és a legrosszabb, hogy úgy éreztem, egy párhuzamos világban mennek el mellettem a lehetőségek, amiket esélyem sincs megérinteni sem, nemhogy megélni és benne lenni. Az összeszorított fogsor, az újra fájó hát, az újra fájni kezdő fogak – és ezek csak az én érzéseim, én tüneteim, a gyerekeké, Tamásé sehol.

Vagyis dehogynem, kis összeszoruló öklök, rekedt hangok, becsapott ajtók, asztal alá bújás, elszürkült fog, nyugtalan alvás, veszekedve kelés – ez így nem mehet tovább. 

Írtam róla korábban, hogy Tádéval szeretném, ha könnyebb lenne. Nem azt, hogy mindig kihúzott derékkal ülve legyen és egy robotként működjön, hanem hogy könnyebben tudja ő is meg én is kezelni az izgágaságát és a hihetetlen figyelemigényét. Így úgy döntöttünk, hogy szakemberek segítségével utána járunk, van-e valami, amivel tudnánk fejleszteni, hogy mire iskolába kerüljön, ne azért kapjon feketepontot vagy egyest, mert nehezen ül a padban vagy mert állandóan kérdezne.

Persze még kicsi, fiatal, van egy temperamentuma is, de azért… Szóval jelentkeztem a pedagógiai szakszolgálathoz, és pár alkalommal beszélgettem én is és ő is egy pszichológussal. Ezzel párhuzamosan az óvó nénivel is többször, sokat, elgondolkodtatód és felszabadítót beszélgettünk. 

Felmerült az ADHD gyanúja, aminek elkezdtem utánaolvasni és puff, egy csomó dolog a helyére kerül. De közben az volt a fura, hogy ha a gyerek megkapja a 200%-os figyelmem, semmit nem tapasztalok rajta. Csak nincs mindig 200%-nyi figyelmem rá. És akkor jöttek a gondok. A pszichológus is így látta, hogy vannak ilyen gyerekek, akiknek sokkal több figyelem kell, több mint a gyerekek 90%-ának. Érzékeny, intelligens, a fantáziája meglepő és gazdag, és borzasztóan vágyik rá, hogy mindig szeressék. Meg egy élő tigrisre, meg három láthatatlanná tévő kalapra. Persze matat is, mindig, fejjel lefele ül a kanapén, újra rágja az ujját, de közben meg órákig elduplózik. Egyszer ilyen, egyszer olyan. egy a biztos, hogy legszívesebben bekebelezne engem, hogy mindig benne és vele legyek.

Persze ez újabb kérdéseket vet fel, jól, eléggé szeretem-e, vajon azért van-e ez, mert babakorában nem bírtam hozzá szólni vagy mert megijedtem, mikor megtudtam, fiú lesz, vagy mert tápszeres vagy mert császárral született, vagy mert nem vittem kerekítőre, vagy csak ilyen, tehettem volna bármit másképp vagy jobban, akkor is ilyen lenne. Hogy nem figyeltem rá eléggé, vagy túlságosan is másra se figyeltem, vagy figyeltem, de nem jól. SOkáig aludt velünk vagy még most is velünk kéne aludnia. Vagy csak ebben a szakaszban van, hogy az anyját akarja feleségül venni. Mindenesetre biztosított felőle, hogy akkor is nagyon fog szeretni, ha öreg leszek, ne aggódjak. 

Ezek nem fognak kiderülni. Vagyis lehet, ha majd egyszer eljár egy terápiára, akkor. De jó lenne, ha nem kellene. Talán még nem késtem el. Választok új, másik szeretetnyelvet, ha az ölemben ülve akar enni, akkor néha ott fog enni. Ha ennyire egyszerű neki segíteni, akkor az a legjobb hír. Most figyelek rá, na nem mintha eddig nem figyeltem volna, de kicsit másképp. Jobban bevonom, jobban ott vagyok, és mérhetetlenül meghálálja. És akkor olyan szarul érzem magam, hogy csak ennyi? Nem jól adtam neki magam és emiatt azt hiszem, hogy viselkedési nehézségei vannak? Vagy tényleg az van neki és ezzel csak elkenem?

Ha már belevágtunk, most ezen az úton végig megyünk. 

Hogy ennyi erővel akár fel is adhatnék mindent és főállású anyukája lehetnék, azt azért nem gondolom és nem is szeretném. De hogy megint mennyit tanultam magamról, róla meg az anyaságról pár nap alatt, az fura, hihetetlen, egyszerre felkavaró és megnyugtató. 

Most minden esetre jön a nyár, az 5. születésnap, lassan jönnek elő az emlékek, egyre több, nomeg az ajándékigények és -ötletek, és nyílik újra, napról napra, csak beszél és beszél, hozzám is meg mindenkihez, aki meghallgatja. És gyűjti be a sok milliónyi szeretetforintot, amiből utána tud töltekezni. Én meg megpróbálom nem azt gondolni, hogy rossz anyja voltam, hanem hogy még jobb anyja leszek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.