Jelenleg már hetek óta tart az átmeneti állapot. Van persze előnye is, a gyerekek nagyon egymásra találtak, Idát megnyugtatja éjjel, hogy Tádé ott van vele, végre a saját ágyában kel reggelente is. A nappalok is hosszabbak, érzem, hogy több fér bele. De igazából számolom a napokat, mert nagyon kimerítő ez az állapot.

Hajtatlan költözős dobozok, zsákok, eladott bútorok, sehol egy szegelte a lakásnak, ami- otthonos, ami rendben van, ahol magamra húzhatom az ajtót. A munka is sok, mármint a munkahelyi, a többi meg… Jesszusom! Sose éreztem még ilyen soknak a házimunkát, a főzést, a bevásárlást, a kitalálást, az összelogisztikázást. Napi 5ször zöldség, gyümölcs, mindenki mást enne, senki se tudja, hol a sapkája, senki se akar lenni az első zuhanyzáskor, másik bögréből akarom a kakaót, anyu altasson, ne, apu altasson, én nem ezt a mesét akarom, engem simogass, ne, engem, engem sose simogatsz (dehát nem is szereted! nembaj, azért csak simogass inkább most engem!). Ami a múlt héten még kedvenc volt, most fúúúj, ami a múlt héten még jó volt méretben, most kicsi vagy kiszakadt, ami reggel még elég meleg, abba délután már belesül, mire eljutnék futni, lemegy a nap. 

Elhatároztam, hogy minden nap elhagyom egy órácskára a lakást, futni, sétálni, játszózni, mert szó szerint senkivel nem beszélek már, csak Tamással meg az óvó nénikkel, na jó, heti egyszer a kiflifutárral is. Ezzel egész jól haladtam a héten, jó hónapos kihagyás után elkezdtem újra kocogni is, jó lassan, de keveset, nagyon óvatosan, hisz gyakorlatilag folyamatosan attól félek, hogy na majd a következő lépésnél elesek és végérvényesen tönkre megy a bokám. 

Vettem zöldségeket is, kevesebb húst, gyümölcsöt. Az alma levesként végzi, a banán turmixként, a salátát fanyalogva rágom, azért egyik sem ér fel egy vajas kiflicsücsökkel, de ha nem akarok újabb kilókat magamra szedni… 

Szóval most minden praktikámra szükség van ahhoz, hogy rendben tudjam koordinálni a családot, hogy a hangsúlyokat jó helyre tegyem, hogy ne történjen rombolás sehol, hogy megleljem a lehetőségeket arra, hogy magamnak is adjak valamit.

Már vágyom el innen, nemcsak azért, mert hiszek benne, hogy ott jobb lesz nekünk, hanem mert évek óta nem érkeztem meg, nem dőltem hátra, hogy rendben, ez az, ami most jó. Mindig csak mondom, hogy lassabban kellene, hogy kevesebb inger kellene, de most csinálom, mert néha elönt a pánik, hogy ha mindig csak azt várom, hogy majd később jobb lesz, egyszerűbb lesz, akkor szó szerint megy el mellettem az élet. Nem lesz később se egyszerűbb, se jobb egyébként, ez már kiderült. Más lesz esetleg, pár év múlva például öregebb leszek és a gyerekek egyre távolodnak majd tőlem, és ez így van a helyén, de ha ez eszembe jut, akkor légzési nehézségem és/vagy sírógörcseim vannak, úgyhogy ilyenkor inkább odaülök és építek, hallgatok, beszélek, fogat mosok, popsit törlök. De azért most kicsit mégis előreugranék egy évszakot, kettőt esetleg, hogy kicsit élvezhessük ennek a sok melónak a gyümölcsét, hogy megkönnyebbülhessek, hogy jól döntöttünk, hogy a gyerekek már meséljenek az új barátaikról. Előre, előre, és közben azért itt is lenni, megélni minden pillanatot, de pihenni is. Olyan ez most nekem, mint a mesében, hogy menjek is, de ne is, vigyek is ajándékot, de ne is.