anyaság, emlék, gyerekek

Az anyai bűntudat

Akármennyire is undorodom és félem a madarakat, a madárcsicsergés mindig jó érzést kelt bennem, de ami egy kicsit fura, hogy ha baromfiudvart hallok, valami kellemes nosztalgia tölt el, érzem a napsütést és a meleget, pedig nekünk nem is sokáig voltak baromfijaink, a nagyszüleimhez egy lakótelepre jártam, a dédnagymamámhoz pedig nem jutottam el olyan sűrűn. De imádom hallgatni, ha valamelyik szomszédtól idehallatszik, megnyugtat és elrepít valahova, nem is tudom, hova, nem létező emlékekbe.

A galambok burukkolása életem egyik legnagyobb csalódása volt, sose szerettem a galambokat, Lulóka néni háza tetéjen azért mindig voltak. És én nagyon sokáig azt hittem, hogy a hangjuk bagolyhuhogás, misztikus hang, amihez sose látok baglyot. Hát nem, galambok. És ez az egész nagy madárzsivaj felidéz egy húsvétot, ugye a locsolókat mindig vártam, sose jöttek, de ez a húsvét, ami eszembe jut, ezen már igazából nem is vártam annyira, sejtettem, hogy úgyse jönnek, de volt egy ruhám, egy csudaklassz ruhám, egyberuha, kis overálféle, piros nadrágszoknya alul, felül meg tengerészmintás, vagyis így emlékszem, fénykép, az nem maradt, de úgy emlékszem, ebben vagyok lent az udvaron és nem történik semmi. Kellemes emlék.

Tádé kérdezte, festünk-e tojást. Dehogy festünk. Miért festenénk. Azóta is lelkifurdalásom van természetesen, jövőre fogunk tojást festeni, na azért nem viasszal, de nem jó ez, hogy egyszerűen önkényesen kiiktatok egy hagyományt, egy szokást, ami érdekelné őket. És akkor meg is érkeztünk a jó öreg bűntudathoz. Hogy ez amúgy evolúciósan miért és kinek jó, arra nem jöttem rá, de hogy van, és engem igen erősen megkörnyékez jó sűrűn, az biztos.

Tádé elment tavasziszünetezni a szüleimhez, vonattal, csak ők hárman. Hirtelen elcsenedesedett minden, üres, energiamentes idők és terek zuhantak rám, fantomzajok és -ébredések, sétánál gyanús nézelődés, mintha valami (ki) hiányozna. Az asztalnál Ida értetlenkedik, hogy az Tádé helye, hol van Tádé. Húzza a gumicsizmáját, hogy induljunk mi is. A szobája üres, később kelünk, az egyikünk esti atlaltási ideje felszabadul. Sok a csend. Aztán szép lassan ki tudjuk tölteni hárman is az űrt, Tádé jól van, jól érzi magát, rengeteget játszik, jókat eszik, nagyokat alszik, mama rég nevetett ennyit, papa is hozza a csemegéket a boltból. Minden jól van.

Aztán néha elfelejtem, hogy hiányzik, akkor nagyon rosszul érzem magam, aztán hiányzik, akkor meg azért érzem magam rosszul. Nem találom a helyem.

Borúsabb percekben úgy érzem, az életem értelmetlen, ha nem zsong a fülembe két gyerek, hogy én egyenlő és azonos vagyok minden tekintetben azzal, hogy anyuka vagyok, elkezdek szorongani és rettegni tőle, hogy majd felnőnek és itthagynak, elköltöznek, mégis mi a fenéhez kezdek én akkor magammal, a legelborultabb perceimben odáig is eljutok, hogy vajon lesz-e házasságom majd, ha már a gyerekek kirepülnek, de innen azért visszakanyarodok gyorsan, már “csak” akarok még egy és még egy és még egy gyereket, hogy az idők végezetéig legyen velem (legalább) egy gyerekem. Judit, miért sírsz; nem mondom el, mert mérges leszel. Jólvan, gyere, kávézzunk és nézzük meg, hogy nő a fű. Merthogy amúgy minden nap megnézzük, napjában többször is, hogy hogy kel ki a gyepünk. Van-e ennél nagyobb slow?

Szóval összeszedem magam, kirándulunk, nevetünk, mozgunk, levegőn vagyunk, és mivel elfelejtettem húsvétra bevásárolni, mert a család pénteken gyűlt össze, maradékokat eszünk, bár egy fej vöröshagymám sincs, így azért nehéz konyhát vinni, de nem gond, pirosarany meg torma, az van. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.