anyaság, család, gyerekek, mindennapok

Az anyaság az egyik legnagyobb önismereti út

Tegnap be kellett mennünk a központba, ahol elég nagy kerülővel lehet csak megközelíteni a sínek túloldalát, mindegy, nem fogok most alaprajzot készíteni, de hogy van lift, ami amúgy sosem működik, de most kipróbáltam, és működött, és annyira meglepődtem, hogy beszálltunk, és mire észhez kaptam az ajtók csukódtak és koromsötét lett. Akkor kicsit beparáztam, hogy hát ha ide most beragadunk a sötétbe térerő nélkül, az bizony gáz, miért is nem kerültem, de mire a gondolat végére értem, már leértünk az aluljáróba és a másik liftben volt világítás is meg minden más nyomorúságos ocsmányság, úgyhogy hazafele nem lifteztünk, hanem kerültünk.

Ezután az izgalmas bevezető után arra szeretnék kilyukadni, hogy ez a négy év, amit olyan sokszor meghivatkozok, micsoda edzett rinocéroszmamává tett, mármint magamhoz képest, mert mondjuk egy egérmama-anyatigris vonalon még mindig inkább középen helyezkedem el, de azért edződtem rendesen.

Felidéztem magamban, hogy Tádé nem volt még 1 éves, mikor úgy döntöttem, be kellene mennünk Budapestre tömegközlekedéssel. Hihetetlenül izgultam, napokig terveztem, hogy fogom altatni, etetni, hogy szállok fel-le a vonatról, villamosról, merre megyek, hol van aluljáró és hol zebra, milyen túlélőpakkot kell vinnem. Nagyon-nagyon izgultam amiatt is, hogy vajon kit fogunk zavarni a létezésünkkel. Hogy lassabbak vagyunk, több helyet foglalunk, hangosabbak vagyunk. Hogy vajon mennyi idegent fog bevonzani a nem egészen egyéves gyerek és erre hogy fogok reagálni. Egy másik alkalommal itthon összeforraltam két paradicsomos-húsos bébiételt, hogy mire beérünk és elérünk egy parkba, ahol lehet etetni, ne legyen túl hideg a kaja, megnéztem, ez mikorra esik, ehhez visszaszámoltam az egyéb étkezéseket. A vonatutak rendszerint egyébként (mind a 2-3) simán mentek, Tádé élvezte, hogy kilát az ablakon, nem sírt, nem akart kijönni a babakocsiból, fölösleges volt váltóruhát vinni stb. Egyszer volt egy rossz emlékem, a Millenárison játszani akart nála nagyobb gyerekekkel, akik viszont nem akartak vele játszani és az anyukák kicsit lenéztek minket. De ezt leszámítva rendben volt, azonban mindegyik alkalommal rendesen kifáradtam a sok tervezéstől, rugalmatlanságtól és stressztől. 

Ha itt kellett elmennünk boltba, akkor is fejben mindig lepörgettem, hogy elférünk-e babakocsival, hogy fér az alvással-evéssel össze. És úgy egyáltalán. Óriási ügyet csináltam magamban ebből, az útvonaltervezésből, hogy ki/mi zavarhat meg minket és mi kit zavarhatunk meg. Egyedül a játszótér volt az a helyszín, ahova viszonylag szabadon mentem-jöttem, bár ott is tele voltam frusztrációval, részint, hogy tudok-e az anyukákkal beszélgetni / akar-e velem legalább egy anyuka beszélgetni, hogy Tádé jól érezze magát és ezzel ne ártson senkinek. Most a hisztiket hagyjuk, az más.

Idával is tartottam mindig a napirendet, a szabályokat. Párhetes korában beszóltak nekünk egy boltban, hogy minek sírnak, mert mindkettő sírt és mindenkit zavartak ezzel, és az valahol vízválasztó volt, ott kiálltam értük, magamért és utána sokkal inkább arra koncentráltam, hogy nekünk legyen kényelmes, gyors, praktikus. Persze utálom, ha útban vagyunk, ha látják mások, hogy türelmetlen vagyok vagy tehetetlen, utána napokig emésztem magam, hogy az akkor miért volt, lehetett volna másképp, dehát ember vagyok. Ha látok más anyukát fáradtan / nyűgös gyerekkel, mindig mosolygok, vagy ha tudok, segítek, mondjuk kinyitom az ajtót, semmi extra. Ezek amúgy sokszor napmegmentő gesztusok, azt hiszem.

A 2-3 évvel ezelőtti énem nem szállt volna be egy vaksötét liftbe. A mostani sem akart, csak későn vette észre, mert már szórakozottabb, lazább, fáradtabb. Már nem félek tőle, hogy zavarunk bárkit is. Szeretném, ha valóban elhinném végre, hogy “Élni és élni hagyni”, mert ez amúgy szintén egy nagyon fontos dolog.

Tegnap, épp a játszótéren, épp az ott megismert barátnőmmel beszélgettünk, már mindketten a 2. gyerekünk mellől, hogy azért mennyire nehéz kinöveszteni azt a képességet, amivel kiállsz magadért, a gyerekedért. Azon gondolkoztam, hogy ha most készülnék az első szülésemre, akkor mennyire máshova tenném a hangsúlyokat. Mennyire más dolgokban kellett volna inkább az ösztöneimre hallgatni és más dolgoknak tudatosan utánajárni. Hogy ez az óriási tudatosság mennyire meg tudja ölni az ösztönt. Hogy mennyire a lehető legjobbat akarjuk anyaként, pedig ugye fogalmunk sincs róla sokszor, mi lenne a legjobb. És hogy milyen nehéz úgy benne lenni egy pillanatban, megélni azt, hogy közben ne csak azt lásd – például a szoptatás és annak nehézségei jutottak eszembe, szóval viszonylag nehezen lazultam el és próbáltam átadni magam ennek az intim, létfenntartó dolognak, miközben azon stresszeltem, hogy van-e tej, elég-e, fogy-e tovább Tádé, mit mond majd a gyerekorvos. Nekem ezek nehezen mennek, túlzottan beengedem mások véleményét, elvárását, ítélkezését, túlságosan az adott pillanat feladatával foglalkozok ahhoz, hogy csak úgy hagyjam, engedjem történni a dolgokat és örüljek, vagy épp vonjam meg a vállam. Nem tudom, értitek ezt? Mindegy. Szerintem igen.

És hát a vége ott van, hogy készítjük fel magunk és a gyerekek arra, hogy nem mindig ilyen falanxban fogunk élni, történni, haladni. Még sosem volt olyan az életemben, hogy az egyik gyerekem az egyik intézményben, a másik a másikban, a férjem a saját munkahelyén és én is a sajátomon. Mi így 4 éve rengeteget vagyunk együtt, egy alomban. Nagyon koncentráltan kapjuk nemcsak egymást, hanem a feladatokat, örömöket, kudarcokat. Ez most egy ilyen világ. De talán sikerült annyi bizalmat, védekezést, nyitottságot, egészséges tartózkodást kialakítanunk magunkban, a gyerekekben, hogy menni fog minden és mindenki szépen a saját napjára, és persze ott vagyok, tudatosan is és ösztönösen is velük, mögöttük, még ha sötét liftbe is viszem őket egy fél percre. Kijártam az alsótagozatot, #anyánaklennijó.