anyaság, emlék

Az első anyák napja

Tegnap mentem Tádéért oviba. Kérdezi, van-e valami meglepetés. Hát kisfiam, nincs. De lent az ajtónál látott két leandert. Anyu, de hisz ez meglepetés! Igen, Tádé, csakhogy nem neked, hanem az egyik az enyém lesz, ezt kapom majd tőletek anyák napjára. Anyu! Van egy titkom! Mi az, Tádé? Nem mondom meg, majd csak anyádnapján! Tádé, ovis titok? Igen, tanultunk két verset, de még nem tudom, majd anyádnapján kell elmondanom. 

Mondjam-e, hogy már ott könnybe lábadt a szemem? Tudom, sokszor mondtam már: de ez a gyerek egy éve még nem beszélt. Most meg titkos verseket tanít nekik Ildikó néni. 

De nem is emiatt voltak a könnybe lábadások. Hanem aztán este loptam magamnak 10 percet, és ideültem, és néztem a képeket, mikor megszületett, mikor még csak terhes voltam vele, mikor a kórházban volt, mikor az a végtelen, forró, csodálatos és új nyár volt, amikor megszületett. Néztem a fotókat, hogy anyu nem győzött mosni, az erkély mindig tele volt száradó ruhákkal, hogy úgy nevettem, hogy nem bírtam már, csak a császársebem féltettem. Hogy Tádé egyre sárgább lett és egyre nagyobb lett rá a kis bőre meg a ruhái. Hogy egyszer olyan marha sok tejet tudtam fejni, de olyan sokat, és Tamás kiborította. Hogy mennyire nem értettem, hogy Tamás hogyhogy nem lett egyik pillanatról a másikra az az apuka, aki most. Hogy mentünk az első sétára, az első messzi útra. Hogy milyen fiatal voltam és milyen ragyogás volt rajtam kismamaként is. Hogy mennyire szerettem kismamaként öltözni.

És eszembe jutott az is, hogy már májusban itthon voltam, készültem Tádé érkezésére. A hársfán szemben minden levél előjött, a tulipánok már elvirágoztak, és az oviban szemben nyitva voltak az ablakok, és hallgattam, ahogy a gyerekek készülnek az anyáknapjára, éneklik a dalokat az óvó nénikkel. És akkor eszembe jutott, hogy majd egyszer a távoli jövőben az én fiam is ott fogja tanulni ezeket a dalokat, és majd megyek az anyáknapja ünnepségre, ott leszünk ünneplőben, kapok valami kis virágot vagy kis maszatos, csálé makaróninyakláncot, és az lesz az első nagy büszkeségem, és sírtam a meghatottságtól és a hormonoktól. No és itt az első ovis anyáknapja, és nem lesz anyáknapi műsor, mert ez a hülye világ van, ahol még nem is láttuk az óvó nénikkel egymást maszk nélkül, de a fiamnak van egy titka, mert már olyan nagyfiú, hogy titka van, hogy nem csak én tanítok neki mindent.Hogy már eltűntek a babahájak, és arra is emlékszem, amikor egyéves múlhatott és Tamás nézte a gyerekfejlődési könyvben, és mondta: Judit, itt azt írják, kétéves korára eltűnik a babaháj, és én zokogtam, és ugyan kétévesen még ott volt, és én még háromévesen is láttam, de ma már nincs, ma már 28-as váltócipője van és nem összebújva alszik velem, sőt más is el tudja altatni, nem kis rugdalózókban van és totyog, hanem inkább az látszik már a kis testén, hogy milyen kis nyúlánk, magas gyerek, hogy a haja se babás, hanem kis krumplighéjszínű kefehaj. Arról nem is írok inkább semmit, hogy három barátnője van. 

Tádé mellett rengeteget tanulok magamról, a családról, az emberek közti dinamikáról, a tervezésről. Vele lettem anyuka, és leszek napról napra egyre anyukább, és ebben az elmúlt négy évben elképzelhetetlenül sok dolog történt vele és velünk. Azt az egyet szeretném, hogy minél tovább, jó sokáig emlékezzek ezekre az évekre, a várásra, az érkezésre, az indulásra, és hazudtam, mert még egyet szeretnék: azt gondolni, hogy ezek, amiket itt ebben a szimbiózisban alkottunk, jó alapok, és ilyen nyitott, talpraesett fiam lesz mindig is.

A második, a harmadik terhességem már más volt. Tádé volt ott velem, mikor mondta az orvos, hogy elhalt a magzat, ő volt velem itthon végig, amíg sírtam. De jött velünk a ctg-re is már Idával, és végig itt volt abban a 9 hónapban és persze azóta is. Az a 9 hónap már óvatosabb és fárasztóbb volt, és bizonyos tekintetben több félelem volt benne, hisz tudtam, milyen a császármetszés és az utána való lábadozás, tudtam, milyen egy sárga baba, aki nem fejlődik, túlvoltunk már az újszülöttezésen és azon is, hogy itt voltam naphosszat egyedül egy gyerekkel, akihez szólni sem tudok, imádom, de nem tudok mit mondani neki. Túl voltam azon is, hogy minden, amit elképzeltem egy kisbabás anyuka életéről, sőt egy kisbabáról, nem úgy volt. Az én babám nem kérte a simogatást, utált aludni, sajnálja rá az időt a mai napig, minden altatás olyan 3 éves koráig egy tortúra volt, volt hogy éjjelente is ordítva-sírva kelt és nem lehetett vigasztalni, nem lehetett vele sétálni, mert csavarta ki a kezét, rohant el. 

Aztán jött Ida, a baba, aki mindenben olyan, amilyennek régóta képzelem, hogy egy baba ilyen lehet. Bújik, ölel, cicázik, nem saját szókincset fejleszt, sétál kézenfogva, bogarászik, figyeli a rigókat, a cicákat, copfja van, és így tovább. 

Ettől a két gyerektől mindent megkapok és megtanulok, ami az anyaság. Úgy értem, hogy a figyelem, törődés, szeretet legváltozatosabb módjai, legszínesebb skálája jut majd minden nap, mert ezek olyan mások, és nem is tudom, hogy lehetne ezzel betelni, sehogy, nem is kell.

Azt hiszem, ez az első anyáknapja, amibe megérkezetten vagyok, ahol már nemcsak úgy fáradt babakocsitologatással és éjszakázással vagyok jelen, hanem kezdem learatni a kis gyümölcsöket, ha értitek, mire gondolok.

Várom a vasárnapot, a titkot, addig meg néha nekem van egy-egy titkos sírásom, de persze gyorsan visszarántanak a valóságba, menni kell fürdetni, pelenkázni, altatni, hát mi is lenne már enélkül.