mindennapok, selfcare

Az út és a cél is fontos

Ezen a borongós novemberi délutánon szeretnék nektek mesélni az elmúlt egy éves utazásomról. Ha nagyon spirituális lennék, nyilván úgy folytatnám, hogy nem a megtett kilométerekre gondolok, hanem az irdatlan belső útra, és igazam is lenne, de valahogy mégis idegenkedek így ettől, mert ez annyira leegyszerűsíti az egészet, pedig nagyon nem volt egyszerű.

Ha régebb óta olvastok vagy ismertek, tudjátok, hogy régóta igényem a folyamatos önismereti munka, valahogy a kamaszkori önkeresés után ahogy jöttek a pofonok, többször úgy alakult, hogy segítséget kértem. Először egyetemista koromban jártam 5 hónapig terápiába, ahol egy szenzációs technikával ismerkedtem meg, és leltem annyi erőre, hogy évekig tudtam haladni, még ha nem is volt mindig könnyű. Aztán az első gyerek születése után pár héttel éreztem, hogy itt most könnyen kicsúszhatnak a kezem közül a dolgok, az új szerepek, új élethelyzet, szülés okozta trauma nagyon hamar elkergettek újra a terápiás világba. Ekkor azt hiszem, nem volt végül elég erőm szembenézni sok dologgal, nem voltam még felkészülve, nem okozott megkönnyebbülést, csak sok-sok sebet tépett fel, így abbahagytam. Kerestem másfajta segítséget, amitől csak kicsit lettem feszültebb és idegesebb, mintha nem jártam volna. Így azt is abbahagytam és próbáltam önállóan, leginkább a környezetem és az írás segítségével haladni – előre.

Aztán jött még egy szülés, aztán a covid, a karantén, a magunkra maradás, és jelentkezni kezdtek a fizikai tünetek. A futás ugyan sokat segített, de emlékszem, álltam a gyerekszobában, fájt a hátam, nem tudtam a fájdalomtól aludni, és a telefonomon böngészve találtam valakit. Aki mintha ismerné, hogy épp min megyek keresztül, szinte nekem írta a bemutatkozását. Rövid ideig gyűjtöttem a bátorságot, felhívtam, és október elején belevágtunk a közös munkába.

A nyugalom és őszinteség órái voltak ezek nekem, azzal együtt, hogy keményen meg kellett rágonom-emésztenem olyan dolgokat, amiket nagyon régóta hurcoltam és nagyon mélyre be voltak betonozva. Szinte minden alkalomra emlékszem, tele volt aha-élményekkel, sok munkával, megértéssel, sírással-nevetéssel, semmi félrebeszéléssel. Nyár végére éreztem azt, hogy most már menni fog egyedül is, letehetem a mankót, erős vagyok (de tudom, hova teszem és bármikor elővehetem újra). 

Nagyon jó technikákat tanultam, és nagyon sok olyan dolgot sikerült átkereteznem, helyére tennem, amiről nem is értem így utólag, hogyan nem lehettek eddig ezek a helyükön. Volt egy klassz hasonlat, hogy olyan ez, mint a felkavart állóvíz, nem tudhatjuk, hogy hogyan ülepednek vissza a helyükre a dolgok. De most egész sok minden jó helyre került.

Lettek új “jelszavaim”, amik sokat jelentenek számomra. Érzek én most is sokfélét, sírok, fáradt vagyok, mérges vagyok, ha úgy hozza, nem érzem magam tökéletesnek, szeretnék fejlődni, kevesebbet veszekedni, békésen élni. De van a kezemben valami, amitől ez nem borít ki. Hanem elfogadom, hagyom, oké, most ez van, holnap más lesz. Nem lehet csak úgy hipp-hopp kihúzni a szőnyeget a lábam alól, nem rettegek mindig, hogy nnna most! na majd most! beüt a ménkű. Nem érzem azt, hogy ha egy ideig minden oké, akkor törvényszerű, hogy következzen a rossz. Gyerekkoromban voltak esték, amikor féltem attól, hogy most mindjárt elkezd fájni a fülem, hiszen olyan rég fájt már és az igenigen szar fajta fájdalom, az nem lehet, hogy ennyi ideig kíméljen. Előbb-utóbb lecsap, résen kell lenni. Nos, mondhatom: ezzel a hozzáállással igen fárasztó élni. 

Félek azért kicsit a negyventől, a menopauzától, a kamaszgyerekeimtől, a reumától, attól, hogy egyszercsak már inkább nem értem a körülöttem lévő világot, mint igen, szóval lesz majd mindig mivel megküzdeni, elfogadni, megdolgozni, de most oké. Tudok örülni, büszkének lenni, pihenni, ünnepelni, csak úgy lenni (az a legnehezebb), tervezni, a realitásban élni. Hogy ez alapnak kéne, hogy legyen, az rendben van, mégis szerintem igen sokunknak nagy-nagy munkája van benne, ha ezt meg tudja élni.