anyaság, gyerekek, mindennapok

Bele lehet zavarodni az anyaságba?

Néha érzem a hiányt, vagy hogy nem jó az egyensúly, hogy az anyaság-feléség-én háromszögnek mindig rövidebb az egyik lába, akkor rágyúrok arra a rövidebbre, akkor az elkezd túlnőni a másik kettőn, és így tovább, lassan egy létrám lesz, ami nem áll stabilan, de azért van.

A költözés utáni vagy inkább alatti sokkot kiheverve a gyerekek kezdenek a helyükre kerülni. Mondanám, hogy sok munkám van benne, de inkább úgy kéne mondanom, hogy ugye ez lenne a dolgom, hogy a gyerekek békében legyenek. Na de most abban vannak, ami fontos is és jó is. Olvastam pár írást, amikre nagyon jókor sikerült találnom, az aktualitásuk miatt olyan könnyen magamévá tudtam tenni a tanácsokat, hogy az még számomra is meglepő.

Volt például egy hajvágás. Ami nálunk nagy trauma, Tádénak fáj a haja, minden csupa könny és szőr, a csillagot is leígérjük neki, aztán miután mindenki kimerül és a haj is le van vágva, elhatározzuk, hogy nem várunk vele ennyit legközelebb, de mivel minden alkalom traumatikus, így igenis, várunk, ássuk a saját sírunkat, aztán önként ugrunk bele a hajnyíróval együtt. De most olvastam azt, amivel maximálisan tudok azonosulni, hogy nem baj, ha sír a gyerek. Hagyjuk, hogy kijöjjön, segítsünk neki, legyünk empátiával, legyünk ott neki. Szóval hagytam, megértettem, segítettem neki és egyszer csak abbahagyta. És úgy lett vége, hogy anyu, ez volt a világ legjobb hajvágása.

Volt hajmosás is a másiknak, ott is volt sírás, nem tagadom, de együtt csináltuk, ő mosta a hasát, segített utána hajat szárítani és nem traumaként tettük el az élményt.

Sütöttünk pizzát is, mesélünk sokat, napirendet rajzolunk, eltervezzük a napokat, heteket. Készülök játékokkal, de itt vannak a határok is, a nem is, az alkudozást nem engedem, a 7. mese már nem hangzik el, csak olyat ígérünk, amit betartunk, nevetünk, sírunk, érzünk.

Nem könnyű elfogadni, elképzelni, hogy valaki ennyire más, mint én. Hogy őt nem kifárasztja az ugrálás, hogy nem akar aludni, hogy ennyiszer máshogy rezdülünk. Nem mindig könnyű megtalálni a közös metszetet, ez számomra nagyon sok energiát igényel. Jó lenne, ha lenne valami a kezemben, amivel meg tudnám ezt könnyíteni, neki és és nekem is, amit ha bevetnék, akkor nem ennyire esetleges lenne, hogy a mágnesek épp vonzzák vagy taszítják egymást. Most vonzódás van, ez oké, csak ott a kicsi is. Ezt a frusztrációt nehezen teszem magamban bárhova is, hogy nem tudok egyszerre ilyen is és olyan is lenni: sokszor félek, hogy elveszek valamit a kicsitől, nem adom meg neki. Hogy ő csak nő, bekapcsolódik, pályára került velünk együtt és keringünk, keringünk. 

Hogy ez a kapcsolódó nevelés nálunk egy nagyon jó, azt látom. Rengeteget kell még tanulnom, hogy ennek a két gyereknek olyan közeget tudjak nyújtani, ami a számukra megfelelő, ami segíti őket, amivel olyanok lehetnek, ami jó nekik. Mert egy csomószor nem tudjuk, mi lenne a jó. Hálás vagyok minden visszajelzésért, segítségért, amit kapok kívülről, nagyon nagy erő, mikor érzem, hogy jó irányba haladunk, közösen. (És nagyon tudom hiányolni, amikor nincs, mert oké, hogy huszoniksz gyerek jár a közösségekbe, de nekem meg mégis csak ez a kettő a világ, és attól, hogy másnak nehezebb vagy rosszabb, attól még mi is itt vagyunk.) Össze vagyok zavarodva, attól tartok, hogy túldimenzionálom most ezt az egészet, de hol a határa annak, hogy az anyuka a legjobbat akarja a gyerekének, ugye. Belekavarodtam.

Hogy még mindig nehéz az altatás, már talán meg is szoktam, meg tényleg, egy csomó mindent elfogadtunk, ezzel tesszük a legjobbat. És az egészet úgy kellett volna írnom, hogy mi, mert van apjuk is, aki a hétvégén bedobta az iskolaválasztás témát, aki segít agyalni, hordani, érte menni, játszani, fogatmosni. 

(És akkor itt a kisszék másik lába, hagyjuk is. Kéne egy kis pihenés, olyan igazi, amikor nem valahol máshol beszélünk ugyanarról és csináljuk ugyanazt, hanem tudjátok, az a valós.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.