Nagyjából egy éve, mikor Tádé már jól elmúlt 2,5 éves, de még nem jött a világvége, kezdtem kétségbe esni, mert még mindig csak a saját nyelvén beszélt. Elkezdtem írni a magánbölcsiknek, mehetne-e közösségbe, hátha. Elkezdtem várni a tavaszt, hogy majd a játszótéren lesz kitől megtanulnia beszélni. Írtam egy beszédfejlesztő-logopédusnak. Aztán március közepén bezárt a világ, magunkra maradtunk. Beszereztem a Beszédfejlesztés könyvet, amit azóta is többször dicsértem nektek, és minden apró fejlődésnek örültem. Mire születésnapja lett júniusban, nem kellett másoknak elmagyaráznom, mi mit jelent abból, amit mond, az ovira meg szuperül beszélt, októberben kiemelték, milyen gazdag a szókincse.

És itt van Ida, aki máricus közepén lesz másfél éves, és valami olyan élményt nyújt nekem a beszédjelfődése, ami annyira új, hogy nem tudok vele betelni. Nem saját nyelvet talált ki, hanem mindent szeret utánozni, próbálja kimondani. Kedvét leli benne. És nem hümmög meg mutogat (sokszor erején felül) mint annak idején Tádé, hanem mondja, hogy únni! (úgy ni).

Viszont nem jár. Bútorok mentén de, és néha kézenfogva is, és akár magától is, de míg mások ilyen idősen már rohannak, ő nem. Nem is szeretek vele játszótérre menni, mert nem jó érzés látni más anyukák tekintetét.

Ugye milyen fura ez? Egyik gyerekem sem a védőnői státuszkérdések alapján fejlődik. Van, amiben megelőzik a korosztályukat, másban meg van lemaradás. Az anyukák (=ÉN) meg aggódnak, pedig ezeken amúgy nem kéne, beérik, meglesz ez, tudom. És nem a szégyen, csak hogy nincs kedvem magyarázkodni, nincs kedvem azokhoz a nézésekhez, ami akkor volt, amikor Tádé még nem beszélt, még pelenka volt rajta, ami most van, hogy Ida nem rohan, nem sétál. Hogy amúgy én értem, amit mond, és amúgy motorozik, nézzétek, milyen ügyes, mondjad csak, hogy úgyni! Únni! És akkor arról még nem is meséltem, hogy Ida elbújik mindenki elől, és ez még a jobbik, sírhatna is, azt is szokott, de elbújik vagy úgy csinál, mintha csak én lennék ott. Merthogy amúgy az első évében, aminek nagy része karanténban telt, a szülein és testvérén kívül nemigen látott embert. Persze ettől, meg hogy nem sétál, pedig a másik kisgyerek, aki látványra ugyanekkoraFORMA már igen, és az bezzeg integet is, szóval ettől megintcsak ki érzi magát furan? Hát én.  

Ha valamit meg kéne úgy igazán tanulnom ez alatt a 4-5 év alatt, amit itthon töltök, az az lenne, hogy szépen nézzek én is más anyukára és más gyerekre, és hogy észre se vegyem, komolyan se vegyem, ha minket véltvagyvalós _támadás_ ér.

Nade nézzétek, milyen ügyesen van azon a motorkán!