anyaság, selfcare

Bizonytalanság szülte félelem

 

Nagyon nehezen kezdek bármit is a bizonytalansággal. Félek tőle leginkább, pánikolni is szoktam, sírok, elvesztem a talajt a lábam alól. Az egyébként is igen nehezen megteremtett egyensúlyomból lök ki nagy erővel.

Amikor elkezd a hír terjedni, hogy egy órán belül menjünk a gyerekekért az oviba, mert sos bezárják, akkor kapkodok, pánikolok, félek. Sokadik reakcióm az, hogy megfogalmazom magamban: persze, megoldjuk. Amíg idegen ovikat zártak be, igen, rossz volt olvasni, hallani, de minél közelebb kerül egy hír, annál inkább megráz. Ugye a mi óvó nénieink jól vannak, jól lesznek? Hiszen már elkezdődött a kötődés, nemcsak egy név, hanem együtt nevelünk.

És ez még csak nem is a család.

Itthon vagyok, egyedül.  A szomszédokkal beszélek néha (akik szintén itthon, egyedül, kismama, nyugdíjas), a férjemmel beszélek, az interneten kívül ő szállítja nekem a külvilágot. Hetente egyszer eljárok terápiára, de egyébként mindig a gyerekekkel vagyok. Sokat várok a hétvégéktől. Míg a férjemnek a pihenést jelenti egy átdolgozott hét után, nekem a lehetőségeket. A kimozdulást, furikázást, élményhabzsolást. Mindent bele akarok sűríteni abba a 48 órába. Tudom, nem szabad, se elvárásokat, se nyomasztást, se lehetetlent kívánni.

Itthon, egyedül kevésbé tudom kontrollálni a félelmeim, aggályaim. Nehéz felnőtt társaságot összehozni, a nappalok rövidek, a gyerekek felváltva betegek, ahány gyerek, annyi napirend. Ez is sokat elvesz az ember valóságából. Szóval hessegetem én messzire, de dühös vagyok, mérges, nem tudom, mikor lesz megint egyik napról a másikra kiforgatva még inkább a világ a maga sarkaiból. Sok mindent nem értek. Nem tudok bízni ebben.

A tavaszi karantén alatt együtt voltunk itthon, négyen. Nehéz volt, fura volt, egy végtelen vasárnapi boltzár, de mégis ketten voltunk a két gyerekre, mentünk bele a jóidőbe, Tádé még nem kóstolt bele a jóba, az ovis életbe, könnyebben tudtunk neki társaságot jelenteni. De ha most egyedül itthon kell maradnom a kettővel… Még ha egészséges, erős lelkem lenne, akkor is kemény ez. Abba meg bele se gondolok, hogy mi lenne, ha Tamásnak itthonról kéne dolgoznia.

Nincs erre jó mód.

Közben olvasok, nézelődök, gondolkozom rengeteget, hogy lehetne jól csinálni több dolgot. Például a kettesben töltött idő a gyerekkel, amikor a gyerek a főnök. (Hova tegyem addig a másikat?) Amikor feltöltöm a kis lelkét (és ő is az enyémet). Vagy hogy kell elengedni a nem fontos dolgokat, hogy hierarchizáljon az ember. (Mikor?)

Benne vagyok a kis buborékomban, néha nagyon szűk, néha visszapattanok a faláról. Keresem a kapaszkodóim, de úgy nagyon nehéz, ha közben mindig kihúzzák a lábam alól a talajt. Erőt akarok, sokat.