anyaság, gyerekek

Bölcsi.

Tegnap nagy nap volt: az első bölcsis szülői. Hogy kellőképpen felkavert-e? Ó, hát persze.

Kezdeném azzal, hogy számomra a legtökéletesebb, legharmonikusabb intézményi élmények a saját bölcsis időszakom. Emlékszem az illatra, a Duplo nyuszi plüsstáskára, sátroházra, udvarra, ÓRIÁSI csoportszobára, csoportképekre, egyenruhára. Hogy ki volt a gondozónénim, azt nem tudom, de lett barátnőm is, Réka, akivel utána iskolában még pár hónapra összekeveredtünk, de sajnos elköltöztek. Utána az ovikat nem szerettem, elkezdődött a bizalmatlanság, kiközösítés, versengés, ilyenek, hagyjuk is.

Sosem voltam bölcsiellenes, Tádét azért nem írattuk be, mert itthon voltam. Persze mikor 2,5 éves volt, láttam, hogy mennyire vágyna gyerekek közé és milyen nehezen tartok vele tempót, de akkor már hiába kapkodtam; szerencsére mondjuk jött az ovi, amit pedig zökkenőmentesen vett. Ha lehetne, hétvégén is járna, persze nem mesél róla semmit, mellékesen tudok meg szuper dolgokat, és mindig fáj egy kicsit, hogy ezek már nem velem közös élmények, de elsősorban nagyon örülök, hogy ilyen jó helyen van.

És ugye, mire visszamegyek dolgozni, már 4,5 éve leszek itthon, az az egy év részmunkaidős homeoffice most ne számítson, csak az elhordott mackónadrágok és itthonira kinevezett ruhák száma. Mint felnőtt emberi lény, szomjazom már már felnőtt emberi lények társaságára, szakmai feladatokra. Szeretném, ha egy óriás osztatlan szelet lenne a mindennapok sora, hanem egy kis ez, egy kis az. Mindenki megérti.

Node. Ahogy a szülőin voltam, voltak pillanatok, amikor haza akartam szaladni, hogy ácsi, én aztán nem hozom ide az édeskisbogár kislányom, aki a hajam csavargatja, ha álmos, bújik hozzám, mellém, belém, aki most kezdett el duplót építeni, akivel most kezdtem el játszóterezni, sétálni, mert így jött ki, így lett vége a karanténnak, így tanult meg járni. Nem engedem mások közé, ő az enyém, rakom bele az erszényembe, nem fogja más simogatni a hátát altatásnál és nem más mutatja majd meg neki a dolgokat, én akarok rájönni, ha megeszik valami újat, én akarom megtanítani mindenre. A könnyeimmel küszködtem, és tényleg voltak pillanatok, amikor vissza akartam csinálni. 

Tádénál nem éreztem ilyet. Ott az volt, hogy repült oda, és azóta is száll, néha kicsit vissza kell húzni, de inkább viszi a szél, egy igazi, szuper papírsárkány. De Iduska más. Ő kis érzékeny. Őt még most szültem, ő még baba. Lány is, kisebb is, ragaszkodóbb is. Tádénál azon sírok, hogy nem szalad mindig hozzám, sajnálja az időt a puszira, ölelésre, Idánál meg azon, hogy hogy lehet ennyire jó egy kisgyerek bújása. Értitek? Mindig ő lesz a kicsi, a féltenivaló kislányom. 

Bűntudatot érzek mindig, hol jobban, hol kevésbé. Mármint ez nem ‘jobb’-an, hanem inkább. Nehéz kiengedni a dolgokat a kezemből, még ha tudom is, hogy jó lesz úgy is, nemcsak így. Nehéz bizalmat szavazni, ha az ember gyerekéről van szó, és ez még csak nem is személyes, nem is a megérzéseken, a híreken alapszik, hanem ezen az el nem vágott köldökzsinóron. 

És úgy érzem, Ida annyival (2,¼) évvel kevesebbet kapott belőlem, hogy nála már a terhességnél sem csak rá figyeltem, hogy egy kis szivárványbaba, hogy nem úgy, annyit, nyújtok neki, mint… Mint? Mint a teljesen más igényű fiamnak? Mint amit “megérdemel”? Hiába mondom magamnak, hogy az ő világa így teljes, neki mindig is ott van a testvére, ő sosem volt egyedül, neki sok minden könnyebb, egyszerűbb. Hogy minden gyerek más, más igényekkel és ezért kicsit más anyjuknak kell lennem. És azt hiszem, mielőtt ebbe még teljesen belegabalyodnék, ahelyett, hogy “csak” ösztönösen szeretném, félteném, terelgetném a gyerekeim, épp ideje visszamennem, és igen, nagyon jó helye lesz a Katica csoportban aztán meg itt a valamelyikvirágnevű csoportban, és még van jó 3 hónapunk mindenre, lebarnulni a játszótéren, nyári éményeket gyűjteni, barackot enni, katicabogarakat reptetni, várat építeni, buborékot fújni, sétálni. És azért utána is lesz, persze.