anyaság, énidő, selfcare

Büszke

 

Elkezdtem a terápiát. Ahogy sejtettem, el is kezdődött a mélyrepülés, ha sokat néz hátra az ember, aztán hirtelen előre kéne haladni, teljesen felbolydul minden. Nehéz ez a többieknek is (leginkább Tamásnak), mert nem miattuk rossz nekem, nem sértődöttségből, haragból húzom magamra az ajtót, nem azért vagyok szótlan, mert nincs mit mondani, hanem mert ezek most az enyémek. Elég egyszerű kérdésekre nem tudok válaszolni, vagy ha őszintén válaszolok rá, hát elég elkeserítő a válasz. Lassan több évtizedes rossz beidegződéseket kéne áthangolni.

Szóval vannak ezek a kérdések, amik beszélgetés közben jönnek elő. Például, hogy mivel szoktam megünnepelni, ha elérek valamit, ami számomra fontos. És erre az a válaszom, hogy semmivel. Hogy oké, megvan, kipipálhatom, haladjunk tovább. Lábjegyzet: irtózatos kipipálási kényszerrel küzdök, képes vagyok utólag felvenni a listámra elemeket, hogy kipipálhassam azokat is. Hogy elbüszkélkedhessek. Oké, itt is a következő zavarba ejtő kérdés: mire vagyok büszke? A mikor voltam utoljára boldogot most hagyjuk is, erre nehéz lenne válaszolni, mert sok-sok boldog pillanatom van, de egyik sem csak az enyém. Mindig másért, másnak szólnak.

Ez a fenti kettő, a megünnepelni meg a büszkének lenni azt hiszem, nagyon kell most nekem. Nevetve mondom az ünneplésre: evéssel. Én már csak ilyen vagyok, már most tervezem, hogy születésnapomon mit szeretnék enni. Nekem fontos az evés. Az ételöröm életöröm. De azért ennél lehetne kicsit jobb válaszom vagy forgatókönyvem is erre. Leginkább az lenne jó, hogy akkor belefészkelném magam ebbe az örömbe, és benne lennék, kiélvezném jó ideig, büszke lennék magamra. Meg mondjuk egy tábla egészmogyorós étcsokoládé.

Mert igenis fontos, hogy büszke legyek. És nemcsak 15 évvel ezelőtti dolgokra. Hanem akár kicsinységekre is. Például ha képes vagyok felülkerekedni néha azon, hogy bosszant valami. Vagy hogy szültem két óriásgyereket. Folytatni akarom ezt a sort.

Ha valaki azt mondja nekem pár éve, hogy 2020. november 1-jén 8 órakor egy dombra fogok felkocogni egy babkocsit tolva, nem hiszem el. Pedig ez volt, és büszke vagyok rá, hogy 6.5 km-t futottam. Babakocsival! Hogy anyuka vagyok, arra is büszke vagyok. Hogy kiegyensúlyozott gyerekeim vannak. Hogy angolul nézek filmet és hallgatok podcastet. Hogy kezdem magam formába hozni kívül is, belül is. Hogy Tádé már éjjelre se kér pelenkát. Hogy választékosan beszél. Hogy néha azért már nekem is sikerül kicsit „LAZÁNAK”, rugalmasabbnak lennem. Hogy néha nekem is sikerül valami kreatívat kitalálnom, amiért odavan a gyerek. Például hogy menjünk el sötétben sétálni egy zseblámpával. Hogy felvegyem a denevérhajráfot csak azért, hogy ne érezzem magam egy merev, savanyú kődarabnak. Büszke vagyok rá, ha meg tudom nevettetni a férjem. Büszke vagyok arra is, hogy akarok tenni azért, hogy jobb legyen nekem.


Persze nem könnyű, annyira én vagyok a kesergés, háborgás, a „nem”. De képzeljétek, napok óta nem fáj a derekam. Elkezdtem megtanulni egy relaxációs technikát is.

Azon gondolkoztam, hogy ha hívő lennék, biztos nem a büszke szót használnám, hanem azt, hogy mi mindenért vagyok hálás. És igen, van valami negatív konnotációja a büszke szónak, olyan önteltté teszi az embert, vagy csak én érzem így. Beképzeltté. Hivalkodóvá. Míg hálásnak lenni alázattal teli, örömteli, szelíd dolog. Csakhogy igen, hálás is vagyok. Az egészséges, boldog gyerekeimért, hogy kitartunk egymás mellett a férjemmel, hogy a családom támogat, hogy érdekli őket, mi van velem. Hogy vannak értékes kapcsolataim (mármint nem nyuszi üzletfeleire, hanem inkább barátaira gondolok). Hogy megengedhetek magamnak sok-sok dolgot. Vannak választási lehetőségeim. Hogy van otthonunk, van mit ennünk, vannak extrák. De nekem most nagyon fontos, hogy azt érezzem, tevékenyen részt veszek a saját életemben. Hogy ha valamit teszek vagy akár gondolok, annak következménye van. Hogy ez egy aktív folyamat. Hogy megéljem, hogy ha lefutok X km-t, azt igenis én csináltam, nyugodtan vállon veregethetem magam anélkül, hogy szerencsétlennek érezzem magam. Hogy kicsit benne legyek abban, nem is olyan kicsit, hanem végre megtanuljak örülni sok-sok dolognak, megünnepelni azt, hogy tudok örülni.