Az elmúlt egy hónapban volt anyaságom első olyan szakasza, ahol nemcsak, hogy rengeteget meséltem, de úgy igazából élveztem is azt. Hogy legyen nyoma, hogy emlékezzek
Tavaly ilyenkor izgatottan vártam az első szülőit, hogy kiderüljön a legfontosabb: mi lesz Tádé jele. Alig vártam, hogy rendelhessem tucatszám az ovisjeleket, vihessük az ovis
2004-ben ballagtam és érettségiztem. Abban az évben elég esős-borongós napra esett a ballagásunk, a ruhánk is sötét volt, de mégis inkább a friss levegőre emlékszem
Tegnap mentem Tádéért oviba. Kérdezi, van-e valami meglepetés. Hát kisfiam, nincs. De lent az ajtónál látott két leandert. Anyu, de hisz ez meglepetés! Igen, Tádé,
2020, elég hosszú, ha nem a leghosszabb év, igaz? És tényleg, szupernehéz volt. De így, a 35. születésnapom előtt kerek egy héttel visszagondolva rá,
Az első: egy nyolcadikos nagylány kezét fogom, évnyitó, alig várom, hogy másnap végre használhassam az iskolatáskám, amit anyu vett Pesten. Sétálunk a Petőfi
Amíg varrtam az előbb, azon gondolkoztam, mi lehet ez a nyugtalanság bennem. Aztán eszembe jutott: a rossz álmok. Nekem majdnem mindig nagyon intenzívek az álmaim,
Egyre sűrűbben tör rám egy-egy idegesség, mert azért most sok van rajtam. Erősnek kell lenni, nincs rá mód és idő, hogy leeresszek és hisztizzek, akármilyen