anyaság, gyerekek, mindennapok

Dolgos, fáradt mindennapok

Nem egészen így képzeltem az őszi szünetet. Vagy úgy az őszt. Persze igazságot a 2021-es ősznek: a legszebbszínű, legmelegebb októbert éljük, amire emlékszem. Két éve ugye nekem nem volt őszöm, emlékszem augusztusra még, de az ősznek egy napja volt csak, szeptember 13., péntek, aztán hirtelen november lett. Szóval a színek, ködös reggelek, délutáni 15 fokok hiányozni fognak jövő héten, ezt nem tagadom.

Ezzel együtt idén se szerettem meg, mert rettegek végig a megfázástól, a kieséstől, megakadástól, tervezhetetlenségtől. Nem tudom elég rétegesen öltöztetni a gyerekeket, délelőtt szorongok azon, hogy ha udvaridő van, nem fáznak-e meg / izzadnak-e meg abban, amit reggel rájuk adtam, délután már úgy vagyok vele, hogy kész, izzadás az egész, hogy hihettem délelőtt, hogy megfáznak.

De azért ebben a két hónapban volt itthon Tádé 2×1 hetet, Ida 1×2-t, most itt az őszi szünet, Tádé 6. napja itthon (nevelés nélküli munkanappal indítottunk, amit egy pillanatig sem sajnálom a pedagógusoktól, nem azért), és ma jelezték a bölcsiben, hogy már csak egyedül Ida jár a csoportba, mert mindenki más beteg, nincsenek játszótársak. Tehát Ida is itthon lesz, mert nem beteg. Fura, de mivel megoldható és úgyse tudnék tükörbe nézni, ha csak az én gyerekem lenne bölcsiben, így holnaptól ismét együtt, négyen.

“Anyu, Ida is a dógozhelyén van, apu is, te is dógozni fogsz, miért csak az én dógozhelyem van zárva?” – tette fel a kérdést reggel hazafele jövet a bölcsiből Tádé. Nagyon szeret minket, és szeret velünk játszani, és egyre jobban meg is érti, hogy dolgozunk, de hiányoznak neki a barátai. Név szerint sorolja, naponta többször. Így van az, hogy fél 9-re már azért egy kimerítő körön vagyunk tól, ma megbeszéltük, hogy mi a különbség a hazugság és a becsapás közt, meg hogy attól, hogy valaki nem igazat vagy a helyes megoldást mondja, az még nem hazugság vagy nem alávaló dolog, lehet, hogy csak nem tudja. Anyu, mondanál erre példát?

Szóval úgy gondoltam, hogy majd sokat leszek itthon, egyedül, de azért el is járok, marad a futás, nem hanyagolom el magam, kicsit ráfekszek a kapcsolatépítésre. Nem lesz annyu házimunka, mert a gyerekek nem itthon esznek, tehát nem kell annyit főzni és edényt koszolni, játékokat pakolni, morzsát, uborkát, szaftot, rizibizit kotorni össze a konyhaasztal alól. Relaxációs elfoglaltságként viszem-hozom a gyerekeket, az napi 6 km séta, emellé még jöhet majd egy kis kocogás, biciklizés, a munka üresjárataiban a Skillshare-ről nézek majd jó kis anyagokat, és megtolom megint rendesen az olvasást. Elmélyülök. Külön választok mindent: munkát, anyaságot, hobbit, randit, láthatatlan munkát.

No és a valóság nem ez, ugyanannyit/annyiszor főzök, pakolok, valahogy ezerszeresére nőtt a szennyeshalom is, kapkodunk reggel, kb mackófelsőben loholok el a gyerekekért, már amikor ugye nem itthon vannak, nem haladok a könyvemmel, pedig már várna az új Franzen, alig futok, a Skillshare-től a hírleveleket se nézem meg, valahogy mindig marad valami kaja az asztal alatt, amit széttaposunk, nem járok sehova, a feltöltődést a kifli.hu-n történő böngészés és kosártartalom növelése jelenti.

A munka jól megy, azt szeretem. Jól esik, olyan kicsit, mint mikor szeptembertől már azt várod, hogy milyen jó lesz újra nyáron strandolni, szóval szeretem, megadomamódját, elég kávéval öblítem le. 

De a többi, az kicsit kócos lett. Kicsit nehéz, terhelt, málhásszamaras. Pedig ezek jó gyerekek, nézem őket és titokban sírok kicsit, hogy de jó is ez, aztán persze a következő pillanatban könyörgök (kiabálok), hogy egy kicsit legyen már CSEND, mert megőrülök, aztán mély levegő, ők nem győznek hova bújni én meg gyorsan még kipasszírozom magamból a következő társast / rajzolást / etetést.

Holnap el kell mennem futni. Vagy csak bebújni egy fűzfa alá.