Sajnos ez a tanév nem úgy indult, ahogy szerettem volna. Eredetileg úgy gondoltuk, ekkor már Ida is ovis lesz, hát nem lett. Közben nem tudom, jól döntöttem-e, vagyis a saját érvrendszerem szerint igen, de közben látom, hogy nála hónapokkal fiatalabb kicsik meg már járnak. Ilyenkor kicsit úgy érzem, hülyét csinálok magamból. Merthogy úgy gondolom, gondoljuk, hogy nem kell sietni, hogy amíg lehet, kislétszámú csoportban legyen. Mint ahogy Tádénál is úgy döntöttünk, hogy kétszer lesz nagycsoportos, egy évet még marad oviban.

De mindenki más úgy siet. És olyan furán néznek rám, a lesajnálást persze biztos már csak én látom bele. És eszembe jut az is, hogy én ilyen idősen…

Én ilyen idősen már nagyon vártam, hogy megszülessen a testvérem. Tádénak már 3 éve van, már azóta osztoznia kell a figyelmünkön. Én ilyen idősen már a második ovimba jártam, mert az elsőt úgy utáltam, hogy váltani kellett. Utáltam oviba járni. Érdekeltek a betűk, a számok, az iskola, hisz oda jártam be anyuék munkahelyére. Mondjuk én nem nyári voltam. Én ilyen idősen unatkoztam, menni akartam, a nagyszüleimnél aludtam minden pénteken, már kicsit elhízott voltam, de magatartásgondok (“gondok”) nem voltak velem. Nem tudom, anyu hogy élte meg az oviváltást meg ezeket, hogy neki is volt-e minden nap gyomoridege attól, hogy aznap mit mondanak, mikor megy a gyerekért.

Nekem van. Ismeretlen számomra, hiába akarom nagyon megérteni. Ez a sok mozgás és hang, ez a végtelen ingervágy és a reakciói a fáradtságra. Féltem őt fizikálisan is és érzelmileg is. Félek tőle, hogy bántani fogják, hogy nem fogják szeretni, hogy nem lesznek vele türelmesek. Mert sokszor én sem vagyok vele türelmes. Hogy nem kap annyi figyelmet, amennyit szeretne. Mert sokszor én sem tudok neki annyit adni. 

Az utóbbi hetekben olyannyira elhatalmasodott rajtam a szorongás, a tehetetlenség, a bizonytalanság, hogy. Be se tudom fejezni. Módosítunk a napirenden, keressük a nyugodt helyzeteket. Holnap pedig itt lesz egy számomra fontos mérföldkő, ami miatt izgatott vagyok, megyünk a komplex vizsgálatra, ahol egy pszichológus és egy gyógypedagógus és beszélget majd Tádéval. Nem csodát várok, de segítségnek örülnék, tanácsnak, eszköztárnak, amivel kicsit simábbak lehetnének a napok. Amúgy egyébként egyáltalán nem vészesek, talán ha nem félnék ennyire, hogy majd egyszer azok lesznek, még ennyire sem lennének azok. Túlpörgöm, de nem tudom, hogy kéne kiszállni ebből néha.

Szeretnék neki annyit adni, amennyit szeretne. Sokat olvasok, talán túl sokat is, nézem megint, miben vagyok “hibás”. Mintha lenne hiba – egyébként. Dehát csak azt olvasom, hogy a megkésett beszédfejlődés lehet összefüggésben a császárral. A szülést meg csak én csináltam, nem? Itt gyorsan elnyomom ezeket a hátsó gonosz gondolatokat, hisz a gyereknek gazdag a szókincse, egyik napról a másikra beszélt. Mit kéne tennem, hogy az én gyerekem is 6 évesen iskolaérett legyen – jön a következő barom kérdés, amit az tetet fel bennem, hogy itt élek ebben az agglomerációs anyukaburokban. Mintha nem lenne édesmindegy úgy az élet egészét tekintve, hogy 6 vagy 7 évesen kerül iskolapadba, mintha nem lenne a legfontosabb küldetése a gyerekkornak a játék, mintha nem pont azt szeretném, hogy ne siessünk. Mégis, mégis, mégis. Olyan, mintha én lennék az autópályán az az egy, aki szembe megy.

Közben dolgozom, dolgozom, dolgozom, itt a lakás, azt hagyjuk is, és 3 hete van itthon legalább 1 beteg gyerek. Az ősz kezd elmenni mellettem, nehezen találom azokat a kapaszkodókat, amik feltölthetnének, akár csak addig is, amíg a következő feladatot elvégzem. 

Ha igazi szuperhős lennék, nemcsak ilyen mindennapi, sok feladatot elvégző anyuka, akkor az lenne a szupererőm, hogy tudok távolságot tartani. Hogy bármikor tudom kívülről nézni a dolgokat, amikben épp nyakig benne vagyok. És akkor talán nem érezném ennyire kibelezve magam, ilyen simaagyúnak, fáradt lelkűnek. Addig is, valahonnan bezsebelek most gyorsan valami visszacsatolást, kipréselek ezekből a háládatlanokból valami nagybetűs hálát, rögtön a répás muffin megsütése után, ami persze csak addig lesz izgalmas, amíg elkészítjük, utána csak tesszük innen oda, onnan ide, amíg Tamás fél üveg lekvárral meg nem eszi. Hisz frissen nem, a szépeket sem, a gyereké, a gyerekeknek sütöttem, hátha legalább ezt megeszik.