énidő, mindennapok

Egy úgynevezett “Minden kezdet nehéz” bejegyzés

Tegnap reggel éreztem meg először, hogy a nyár második felét éljük. A fények később jöttek – tehát nem reggel, hanem hajnalban lehetett -, ott volt benne, még ha nagyon halványan is azoknak a koraszeptemberi reggeleknek a köde, frissessége. Aztán este, altatásnál is tudomásul kellett vennem, hogy már nem fél 10-kor van sötét, hanem estéről estére egyre hamarabb.

Minél közelebb van, annál inkább érzem, hogy itt most nekem szeptember elején vége lesz valaminek. Néha beleszakad a szívem, azt szeretném megint, hogy merevedjen ki ez a maradék hónap, ne legyen vége, legyen minden nap ugyanolyan meleg, nehéz, fársztó, hangos, vidám, válogatós, világos, a lényeg, hogy itt legyen mindkét gyerek karnyújtásnyira, lássam, halljam, érezzem őket, mindenüket magamnak akarom örökre. 

Nem akarom a Katica csoportot, a reggeli készülődést, elvinni, érte menni, a telefont figyelni, hogy nincs-e valami gond, nem akarom, hogy újdonságokkal jöjjön haza, lám, szereti a répafőzeléket, ma is egy új szót mondott ki, már nem fél átugrani az árkot, ilyenek. Van annak anyja, én, ezeknek a tanúzása az én feladatom. Olyan messze meg alig merészkedek, hogy két év múlva iskolatáskát kell választani, de néha azért bekúszik, nincs mese.

Szóval itt lesz a 2. szülinap, indul a bölcsi, az ingázás, a jelenléti ívek kitöltése, a reggeli “mit vegyek fel?, hol a bérlet?, mit ebédelek ma?, én is be szeretnék menni a fürdőszobába!”. Lesz munkám, persze most is van, de tudjátok, mire gondolok. 

4,5 éve nem az az ember jött el húsvét előtt az irodaházból, aki most ősszel visszamegy majd. Alig ismerek valakit, aki ott maradt. Annyi mindentől félek. A beszoktatástól, a logisztikától, ingázástól, munkanapoktól, kapcsolatoktól. 

Elkezdtem minden nap kicsit többet beengedni ebből magamba, hogy a helyére kerüljenek a dolgok. Jönnek a tervek, ma még azon is elgondolkodtam, nem lenne-e itt az ideje megtanulni vezetni. Hogy majd amikor csak lehet, biciklivel viszem Iduskát a bölcsibe. Hogy majd veszek neki sok váltóruhát. Hogy amennyit csak lehet, velük leszek, de jó lesz majd út közben podcastet hallgatni. Hogy ez az élet rendje, és attól, hogy Tádé oviba ment, még ugyanúgy kellek neki; Idának is fogok. Hogy ugyan most ez itt így ebben a formában nagyjából lezárul, de nem minden marad mögöttem. Például az olvasás, a futás, az önismereti munka irgénye, az biztos velem marad. És majd jönnek mellé új rutinok. 

Felvételi után izgultam ennyire. Nem tudom, milyen lesz és ezt nem is nagyon érti itt más körülöttem. Igen, persze, jó lesz majd felnőttek közt gondolkozni, és igen, persze, az itthonlét is sok kemény munkával jár; de ez az átalakuló szabadság, ez fura. Jól szeretném csinálni. Mintha kicsit dimenziót váltanék, vagy eggyel kintebb jutnék a kis körülvevő hagymaburkok világában. 

Vannak terveim, két szuper is, amihez nem kell semmi extra, csak idő és koncentráció, kicsit több csend. Most kicsit ebbe kapaszkodok, és bízom benne, hogy jó lesz minden. Mivel az egyik a futáshoz kapcsolódik, így én most szépen ide teszem ezt a képet magamról, ami ma készült, két eltévedés közt, nagyjából a 6. km-nél egy 24%-os emelkedő megmászása után, szóval ez itt egy emlékeztető, egy motiváló kép magamtól magamnak.