anyaság, selfcare

Helyére

Mikor újra belevágtam a terápiába, sejtettem, hogy megint kicsit lejjebb kell mennem, hogy aztán fentebb lehessek. Hogy lesznek nehéz napok, akár hetek is, de mindig csak erősödik bennem majd valami, és egyre könnyebben viselem majd.

Persze azt nem kalkuláltam bele, hogy mennyire nehéz úgy, hogy közben állandóan ezen gondolkozom. Mármint az önismereten. A célokon, a változtatni valókon, az emlékeken, az érzéseken. Hogy milyen hihetetlenül kifárad tőle az ember, az is meglepő.
Újraépíteni magát. Ugyanazokból a kockákból, csak minden más helyre kerül, hátha úgy biztosabb a konstrukció. Az jutott eszembe pár napja, hogy a kamaszkorom ehhez képest sétagalopp volt. Éltem a magam igazságát, vágytam a saját jövőmre, hogy megérkezzek, helyemen legyek. Akkor azt hittem, lesz majd ilyen. Aztán persze nem lett, mármint mindig volt valami, ami miatt tovább, előrébb akartam jutni, ami miatt sose éreztem, hogy ott teljesen jó lenne, ahol vagyok. 
Na és itt vagyok, és még sose kerestem annyira a helyem, mint most. A sok új szerep, ami a felnőtt élettel, aztán a házassággal, anyasággal, új közösségekkel jött, mind teljesen új. 
Ennek az időszaknak, ami a kisgyerekes anyaság, a gyes, gyed, vagy mi is ennek a neve, szóval ez azt hiszem, az egyik legnagyobb önismereti út. Vagy gép. Bedobálódtak az emlékek, berögzülések, előítéletek, tapasztalatok, forgatókönyvek, jól összeráztam őket, felkavartam mindet, máshova tettem, és most jön az, hogy mit dob ki? Hogy tudok helyt állni mondjuk a többi szülő közt? Hol a helyem? És majd ha visszamegyek dolgozni? Ott folytassam, ahol abbahagytam? Hol lesz a helyem? Ez a sok változás, új szokás, ami lett az elmúlt 4 évben, ez már azért kicsit mássá tett. Ha majd nem mindig egy babakocsit tolok magam előtt, akkor vajon mibe fogok tudni kapaszkodni? 
Ezeken töprengek, összezárva magammal.