Ida a pedagógiai szakszolgálathoz jár TSMT tornára, ott is vizsgálták meg, oda járunk. Többször szóba került Tádé is, mígnem hétfőn őt is “vendégül látták” a foglalkozáson, nevelés nélküli munkanap volt az oviban. Nagyon régóta szeretném, ha valaki megnézné Tádét és segítene. Azt tudom, hogy nagy baj nincs, de azt is érzem, hogy ez lehetne könnyebb.

A foglalkozás után pár szót váltottunk, aztán egy bejelentkezési lappal hagytam el az épületet. Végre valaki látta, amit mi is itthon. Mert eddig annyit kaptam, hogy minden rendben van, fiatal még, érzékeny, AMÚGY okos, érdeklődő, a fiúk ilyenek, mozogjon sokat. De én úgy látom, hogy ennél több, nehezebb a probléma. 

Fogalmazzam meg 2-3 mondatban, mi lehet a gond, miért kérek segítséget, mit várok. Itt ültem a papír felett, mi van, ha nincs is gond? Most tényleg azon nyávogok, hogy nem mindig fogad szót meg sokat mozog? Nem kéne inkább összeszorítanom a fogaim és abbahagyni ezt az ÖNSAJNÁLATOT, elfogadni, hogy nem mindenki ilyen enervált mint én, és hagyni a csudába?

Aztán csak kitöltöttem és elküldtem a lapot. 

Aztán elkezdtem utánaolvasni az ADHD-nak és impulzív viselkedésnek. 9-ből 9 pipa. 

1. gyakran babrála  kezével, ülésén fészkelődik
2. gyakran elhagyja a helyét, amikor ülnie kéne
3. rohangál, gyakran ugrál
4. képtelen csöndben lenni játék és szabadidős tevékenység közben
5. gyakran mehetnékje, van, izeg-mozog
6. túl sokat beszél
7. közbevág, nem várja ki a sorát a beszélgetéskor
8. nehézsége van a várakozással
9. gyakran félbeszakít másokat

Kilenc vaskos pipa. Olvasok tovább, nézem a videót. Jé, én egy felnőttet is ismerek, aki ilyen, a gyerek apját.

Beszélek vele. Ő szinte megkönnyebbül. Judit, a legjobb, amit tehetünk, ha szeretettel elfogadjuk és segítünk neki olyan tevékenységekkel, amikben jól érzi magát. Nem kell a világot megváltani, színezzünk, vidd el könyvtárba, hadd játsszon néha számítógépen velem. Neki idő kell, miután hazajön az oviból, ez nem neked szól, ne aggódj, nem baj ez, segítünk neki. Én is ilyen voltam, csak akkor még nem tudtam, hogy ez az. Segítünk neki, elvisszük, hordjuk, megoldjuk. A tragédia nem itt kezdődik.

Persze, tudom, hogy nem. De lepereg előttem az elmúlt sok-sok év, 4.5 számszerint. Hogy én mi mindent kipróbáltam, bíztam, alakítottam, és nem. Nem és nem, nem lett könnyebb, hiába nőtt ki az összes foga és lett már csak egy alvás, hiába lett ovi, megküzdünk nap mint nap. Montessorizhatok én orrbaszájba, az úgyse fog úgy működni, ahogy a szép kis instaoldalakon van. Ha őszinte akarok magammal lenni, tudom, mi köti le, és azt is, én mit tudok nyújtani, van metszet, főleg, ha 120%-ot adok. 

Olvastam tovább is. Ezt nem növik ki a gyerekek, viszik magukkal. Óriási empátiával rendelkeznek, de előbb mondják ki, utána kérnek bocsánatot. A rengeteg beszéd és aktivitás miatt egy idő után nem mindenki reagál úgy a nyitottságukra, sokan elfordulnak, nem tudnak ezzel mit kezdeni. Bumm, bele az arcomba. Merthogy én ezt már észrevettem. És az egy dolog, mikor engem nem fogadnak el, az is kemény. De ha a gyerekem? Ó, hát az a legszarabb. Úgy csinálni, mintha nem hallanák, mit kérdez? Lenyomni, elfordulni, mert sok? Tudom, hogy sok. Ő ilyen. Nekem a gyerekem, de nem mindenkinek az. És ha az iskolában azt mondják, hogy maradj csendben, üljél, ne mozogj, tedd le a ceruzát, nemigazhogy…, ROSSZ GYEREK VAGY! Kész, el is van vágva. És lássuk be, a 30 fős osztályokkal erre van esély. 

Persze az sem tesz optimistává, hogy pedagógusszülők gyerekeként talán jobban a mindennapjaim része volt és jelenleg is az, hogy milyen egy iskola és milyennek kéne lennie egy jó iskolának.

Szorongok, itt ez a gombóc, itt a sírás, hogy hogy segítsek majd neki, de fogok. Csak ott van az is, hogy hibáztatom magam, okolom, és félek, hogy már elrontottam valamit, hogy nem jót nyújtottam, mert túl merev vagyok, mert itt vagyok én is a magam személyiségével, és egyszerűen megőrülök tőle, hogy folyamatosan ugrál és a földre lóg le evés közben és telítődik az agyam már délelőtt, és nem tudok lépést tartani, loholok és nem elég, és az egy dolog, ha a tanárait nem szereti majd, de én az anyja vagyok, én nem mondhatom neki, hogy hagydmárabba, de azért néha mondom, néha nem is olyan néha. Hát ez azért tud mardosni, és persze amúgy ami még aljasabb, hogy ez nem is az én életem, hanem az övé, ő ugyanúgy megszenvedi, hogy tudja, hogy nem fejjel lefele kéne lejönnie a lépcsőn, hogy anyu ettől ideges lesz, hogy ezért majd szólnak az oviban.

Szóval miután vizionáltam az egész jövőnket, amiben benne van az is, hogy a gyerek lehet díjnyertes társasjátéktervező és rafinált drogbáró is, attól függően, hogy a környezete mennyire segíti és fogadja el, azért megvárom, hogy megvizsgálják és segítsenek, és addig hagyom, hogy Tamás fogja a kezem.