énidő, selfcare

Introvertált? Extrovertált? 17 éves?

 

Nem volt újdonság előttem az introvertált-extrovertált fogalompáros, de valahogy mindig is olyan nlc-fórum, femina cikk horderejű dolognak gondoltam. Vannak a társasági emberek, meg a befele fordulók. Magam inkább gondoltam társaságinak, csak épp mindig úgy voltam vele, hogy na majd meglesz egyszer A Társaságom. Oviban másik oviba vágytam, általános iskolából a nyolcosztályosba, onnan az egyetemre, onnan dolgozni, férjhez, itthonra, játszótérre, hasonszőrű közösségekbe.

Ugyanakkor sose találtam meg a nagy társaságom, a helyem. Ahol elfogadnak, ahol nem azt érzem az utolsó pillanatig, hogy legszívesebben lemondanám a találkozót. Milyen indokkal is mondhatnám le? Miért okoz ekkora diszkomfortot, hogy idegenekkel fogok találkozni, ismerőseim ismerőseivel, rég nem látott ismerősökkel? Vendégeket hívni, vendégségbe menni? Miért önt el forrósággal, szégyenfélével, mikor visszaidézem, miket (hogyan) mondtam? Kényelmetlen ez az egész. Szeretném a legjobb énem mutatni az óvó néninek, a szülőtársnak, a rokonságnak, munkatársaknak, leendő munkatársaknak. És ez irtózatosan nehéz és fárasztó. Olyan, mint egy egy mérettel kisebb tűsarkúban lenni, vagy egy szorító ruhában vagy csak simán olyanban, amiben nem te vagy. Napokig készülök egy-egy alkalomra, legyen az egy új fodrász felhívása vagy egy baráti találkozó, és utána napokig pihenem ki, akármilyen jó, gazdag, izgalmas, szeretetteljes is volt. A spontaneitásra általában nemet mondok, és emiatt folyamatos a lelkiismeret-furdalásom.

Lehet, mások erre már 17 évesen rájönnek vagy a 20-as éveikben, de én nem. Most, a harmadik terápiában jutottam el egy olyan fordulóponthoz, ahonnan ha újra magamra nézek, látom, eddig nem is jól néztem a dolgokat. Nem vagyok rossz ember azért, mert jól esik egyedül lenni, csendben lenni. És azért, mert szeretek beszélni, szeretem elmondani (leírni), ami bennem van, még nem feltétlen vagyok exhibicionista. Nem vagyok nagy társasági lény azért, mert van pár barátom, akiknek a közelében érzem magam eléggé biztonságban ahhoz, hogy őszinte lehessek. Nem vagyok antiszociális azért, mert nem vágyom ide-oda-amoda, nyüzsgésre, programokra. Nem kell ezen dogloznom, hogy erőmön felül olyan helyzetbe tegyem bele magam, ami nem jó. Persze remete sem vagyok, és nem is szeretnék az lenni, de semmiképp nem vagyok kevesebb, selejtesebb, hibásabb szociális lény, mint mások.

Banálisnak tűnik, tényleg, mintha 17 évesen írnám, de annál nagyobb felismerés volt most ez nekem az önelfogadás útján. Mert onnan kezdve, hogy ezt elfogadom, és nem egy hiányosságként, hibaként, rendbehozandó dologként tekintek rá, máris kevésbé érzem pl. magam rossz anyának, mikor a folyton mozgó és beszélő kisfiam mellett én inkább csendre, befelé vágyom. Nem érzem magam attól antiszociális szülőnek, ha nem állok az ovi előtt a többi szülővel barátkozni. Nem fogom akarni csakazértis megmutatni, hogy minden fronton helyt tudok állni és meg tudok felelni a másik elvárásainak, és nem fogom azt hinni, hogy _jobban_ kéne csinálnom, szerveznem, akarnom. Hanem a csíkos pólómban, ami kényelmes, hagyom-engedem, engedem-hagyom, elfogadom – egyre többször.

Persze tudom, az ember társas lény, és én most nemcsak karanténban vagyok, de anyukaként otthon két kisgyerekkel, barátok online, család messze, így azért az évek alatt elremetésedtem. És emlékszem rá, mikor Tádé egyéves volt, szinte szaladtam a játszótérre feltöltődni. De most nem az esik jól. É sez fontos felsimerés volt számomra, jobban tudok így figyelni magamra, és ugye tudjuk jól, happy wife, happy life, ha anya boldog, mindenki boldog, és így tovább. Nagyon zen lesz itt minden!