anyaság

Karanténnapló, ezermilliomodik nap

Kedves naplóm!

Tuladjonképpen nem hiszek benne, hogy a tavaszi szünet után újra lesz ovi. Ezzel az egyre fokozódó rezignáltásggal vágok bele az igazán egyforma napokba.

Tulajdonképpen szeretem, hogy sokat vagyok Tádéval és Idával, és egyre szebben játszanak együtt.

Tulajdonképpen ez a dolgom, ezért kapom a gyedet vagy épp mit, mármint Idára, Tádéra nem, mert ő már nagyfiú, azért az óvó nénik és dadusok kapják a fizetésüket. De tulajdonképpen ez mindegy. Az én gyerekem, imádom.

Napról napra nőtt a fásultság, észre sem vettem. Első pár nap még jó volt legózni, jó volt lemenni sétálni, örültem az ebédnek, amit nem én főztem. Aztán ahogy elkezdett a nyakam fájni a sok legodarabka keresésétől, és már egyik szomszéddal sem szeretnék rövid kis semmitmondó beszélgetéseket folytatni, nem szeretném többet látni a maszkos-botos nénit, aki délelőttönként elsétál előttünk, sőt: semmilyen maszkos embert nem akarok látni, nem akarok senkivel beszélni arról, jön-e már a tavasz, egészségesek vagyunk-e, elegem van abból, hogy nehéz felhozni a gyerekeket, hogy Ida minden kocsit megfogdosna, így már elő se kerül sem a LEGO (hisz építés helyett keresgélünk), sem a séta, de mondjuk szél is van, hideg is van, a szemetet sincs kedvem levinni, nemhogy a gyerekek után szaladgálni, és csendre inteni őket (rájuk kiabálni, hogy ne kiabáljanak), nehogy zavarjanak bárkit is, aki otthonról dolgozik vagy csak simán pihenne. Hisz engem magam is zavar, ha meghallom a vinnyogást. Pedig az enyém.

Fél 6-tól este 9-ig, de az éjjeli készültség is folyamatos. Nem is a kialvatlanság, hanem hogy ha meghallom, hogy megnyesszent valamelyik gyerek ágya, ki is reppen az álom a szememből. Vajon felkel? Menjek be? Visszaalszik? Simogassam? Visszaalszik? Ha igen, meddig? Nem lenne érdemes inkább már most áthozni és akkor hátha alszunk? Nem igazán pihentető ez így, és az álmaimról inkább nem is mesélek. A napközbeni alvás ideje alatt meg próbálom utolérni magam, ha be tudok iktatni egy relaxációt, az szuper, ha meg még sikerül is kicsit ellazulnom, ténylegesen, nemcsak ülök és mormolom magamban a szöveget, az csúcszsuper. Be vagyok feszülve.

Az itthoni munkával is sokat nyerünk ugyan, például az utazás idejét megspóroljuk és igencsak kicsi az esélye, hogy hazahozunk valami vírust. De csak ketten vagyunk. Azok az ingerek, amik egy utazás során, a kollégákkal való beszélgetés során, egy kreatív meetingen, a boltba való beugrás során vagy csak valaminek (ami nem a négy fal közt van és nem látszódik az ablakból) bámulása során jönne, na azok nincsenek. Ezek az energiák itt csapongnak, nem tudnak hol levezetődni. Annyit éltünk együtt az elmúlt 4 évben, mint más világban egy dolgozó házaspár akár évtizedek alatt. Kisgyerekekkel. Egy óriási buborékban, ami nem megy sehova. És nincs mibe kapaszkodni; pedig nincsenek különösebben nagy vágyaink. Őszintén: elegem van abból, hogy réteket meg erdőszéleket meg játszótereket keresünk, ahol úgymond fel lehet töltődni. Hogy bármelyik reggel kelhetünk arra, hogy még ezt is elveszik, hogy majd nem lehet elhagyni a városunkat, nem lehet tudni, mikor találkozhatunk azzal a pár emberrel, akivel szoktunk. Akiknek persze ugyanezek a problémáik vannak, így nem is annyira feltöltő a találkozás, ott az a nyomasztó felhő felettünk. Feszültség, hideg, párás maszkok, tréningruhák, biciklik.

A heteket a szerdákban mérem, akkor kell kihúzni a kukákat, meg aztán be. Ijesztően rövidek és súlyosak ezek a hetek. Kicsit belegárgyultam már ebbe, és azt sem tudom, hogy lesz itt, ha visszamegyek, ha visszamehetek dolgozni. Milyen alternatívát lehetne kitalálni?

Sajnálom a gyerekeimet. A kislányom, aki másfél éves, a bátyján kívül még nem játszott más gyerekkel, a felnőttektől pedig tart, bizalmatlan velük, maszk nélkül még nem is látta az orvosát. A fiam minden nap vágyna a korosztályának megfelelő ingerekre, gyerekekre, játékokra, feladatokra. Minden nap megérti, hogy nincs ovi, hogy az apja nem azért van itthon, hogy játsszon vele, hanem dolgoznia kell. De sokszor nem akarja megérteni, sokszor neki is elege van. Gyűlik benne is a feszültség. Hogy a fenébe ne gyűlne? Ő még most akarja és mindent akar. És ez így természetes. Én pedig kevés vagyok ehhez, nagyon sokszor nagyon kevés.Szégyen.

Elfáradtam ebben a túlélésben, pedig tudom, szerencsések vagyunk, egészségesek vagyunk, blablabla. Nincs időm magamra, semmibe nem tudok elmerülni 20 percre sem, nincs egy csendes zug, halljuk a szomszédot, ő is minket, Tamás is feszült. Ha magam akarok lenni, futni kell mennem. Ha másfél órát akarok magam lenni, akkor annyit kell futnom. De nem akarok mindig futni. Elég.