anyaság, gyerekek, mindennapok

Kertvárosi álmok

Mikor kertünk lett, mikor új helyre költöztünk, úgy gondoltam, azaz úgy hittem, reméltem, én is meg tudok változni hozzá. Hogy majd mindig a kertben leszünk, az ölünkből esszük a kolbászt paradicsommal, mezítlábazunk, közben bent hűvös lesz, besütő napfény, minden ablakpárkányon egy doboz papírzsebkendő, az ágyak beágyazva, a szőnyeg morzsamentes, a kanapén nincsenek kakaófoltok, a ruhák elpakolva, pár kedves játék és könyv hanyagul szétdobva, friss gyümölcsök a kosárban, dzsungelhatás a szobákban, a sziklakert tele varjúhájjal, majomkenyerek és leanderek agyagcserépben a teraszon, paradicsomillat a kiskertem mellett, fűszernövények itt is, ott is, boldogan locsoljuk az esővizet, tépkedjük a gyomokat, a gyerekek homokoznak nagy egyetértésben, vagy csúszdáznak, a kisházban kuckóznak. Aztán a naplementével boldog koszosságban bejövünk a vízkőmentes fürdőszobába, boldog fáradtságban lezuhanyzunk, belealszanak a mesébe, mi a könyvünkbe vagy jókat nevetünk a sorozatunkon, mindenkinek kikészítve másnapra a ruha, a konyhában tisztaság, hogy másnap reggel, hajnalban leosonhassak és csendben megihassam a kávém, miközben nézem a kertet vagy olvasom a könyvem.

Ezzel szemben. Mindig van valami, sosem érem magam utol, pár hónapig vagy beteg volt valaki, vagy tél volt, aztán meg azóta… Valahogy nem ez a valóság. A hangyák felzabálták a retkem, a sárgarépa ki se nőtt, a gyomok nem úgy jönnek ki, mint egy Gardena-reklámban, Ida homokot, sarat eszik, ha nem engedjük, visít mint egy tengerimalac, a madarak összeszarják a dolgokat, a gyerekek sikítva veszekszenek az udvaron, a homok mindenütt van, csak a homokozóban nincs, mindig minden koszos, a porszívó elromlik, a derekam beáll, a pókok csak szövik a hálójukat, az ablakos nem hív vissza, az ecet ugyan remekül oldja a vízkövet, de csak akkor, ha súrolom, a tükör mindig fogkrémes, a cipők mindig elárasztják a bejáratot, valahogy mosatlan is mindig akad, a nappali ruháskosarakkal van tele, melyek vagy a hajtogatásra vagy a helyükre várnak, a gyerekek nem a szobáikban akarnak játszani, ha véletlen mégis, akkor egymáséba, vagy az egyik akar a másikkal, de az nem az egyikkel, a kanapé mindig morzsás, egy kis mazsola itt, egy kis abonett ott, a fal és a tükör, meg az erkélyajtó egy kicsit gyerekmancsos, a cipőkben mindig marad egy kis homok. Az ablakok piszkosak, pedig nincs is sok, a konyhaszerkényajtó is kicsit kávés, kicsit kakaós, a hűtőből mindig hiányzik valami. Habár ebédszünetben is sétálni akarok és vacsora után is, a gyerekekkel, csak egy háztömbkört, ők esetleg biciklivel, mi kézenfogva Tamással, de ezek rendszerint kudarcba fulladnak, a bicikli az úttest közepére levágva, a két gyerek kétfele, mi meg nem is látjuk egymást, nemhogy a kezünk nincs egymáséba kulcsolva.

Eltervezem, hogy pihenek napközben, hogy legalább relaxálok, mert egy merő merevség az egész felsőtestem, egy nagy góc, úgy megyek mint egy 80 éves mama. Eltervezem, hogy elmegyek hajnalban futni. Hogy ma reggel nem is kapcsolom be a telefont, délelőtt kézbe se veszem, hogy ma igenis teszek magamért. Persze a helyzet nem olyan rossz, leszámítva ezeket a kényszertesthelyzeteket és a rossz álmokat, itt a nyár, a cukkinim legalább már nő és a paradicsomról se szoktam elfelejteni letörni a hónaljhajtásokat. Viszonylag sűrűn sikerül jó könyveket találnom, és mesélni is jókat szoktunk. Zenét is hallgatok, és persze az udvarra is kijutunk, csak épp nem piknikezünk ott, és hát mások is rászólnak a gyerekeikre, hogy ne csináld, köpd ki, nem szabad, ne úgy mássz fel, ne mássz fel, tedd azt le, ne ordíts már, ne sikoltozz, na jólvan, akkor menjünk be.

Sok mindent lehetne jobban csinálni, szervezés, időbeosztás, elengedés, más korlátok, engedem, hagyom, esetleg akár le is szarom kicsit. Igazából az lep meg, hogy azt gondoltam, hogy majd kicsit új életünk lesz, kicsit könnyebb lesz, persze minden nap tanulom magunk és vannak nagyon jó napok, de ma tűnt fel, hogy nem erre számítottam, kavicsos homokevésre és állandó nyaggatásra, hogy elvette, nem adja ide, adjál vizet, akkor is ezen az ajtón megyek be. Kisebb elvárások, ez lesz a kulcs!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.