anyaság, gyerekek

Ketten, hárman, négyen, egyedül

 

Sok mindent nem veszek már fel. Például nem olyan nagy tervezések mennek végbe a fejemben, ha arra gondolok, ki kell menni a gyerekkel a patikába, vagy ha elképzelem, mi lenne, ha ketten bevonatoznánk mondjuk a Millenárisra egy könyvfesztiválra. Amikor először mentem Tádéval vonattal, óriási stressz volt, féltem, izgultam. Nem is tudom, min. Az biztos, hogy bennem volt, hogy zavarunk-e vele másokat. Valahogy ez mindig bennem van. Aztán egy éve volt az az eset, mikor egy öregasszony meg egy kasszás megszólt minket, mert mindkét gyerek sírt a boltban, és akkor előjött belőlem az anyatigris, meg mikor felkopogtatott a szomszéd éjjel, mert sírt Tádé, szóval ezek valószínűleg kellettek, hogy átbillenjek. Valamelyest. Merthogy Ida sikít, sokat. Nem tudok vele mit kezdeni. Nyugtatom, beszélek hozzá, adok neki enni, inni, kenem az ínyét, próbálok kedvére tenni, de van egy másik gyerekem is, és vannak saját szükségleteim is. És nem tudok mindig mindent eldobni, hogy felvegyem. Meg nem is hiszem, hogy az lenne a módja. Hogy mi? Hogy hogy kéne ezt kezelni, megoldani? Persze, probléma, de el fog múlni. A szomszéd házban egyszer elkezdtek visszasikongatni. Ott nem lakik gyerek, tehát biztos egy felnőtt volt. Elhiszem, hogy zavaró. Azonban mi se szoktunk kutyaugatást betenni youtube-on, mikor ők itthon hagyják az erkélyen az ugató kutyát, amíg dolgoznak, vagy hajnali 2-kor a bulijukra cserébe mi is kiállni az erkélyre valami jó hangos zenével, teszem azt. Nagyon bántott ez a reakció. Szégyent szerencsére nem éreztem, inkább csak még inkább bezárkóztam. És sokat gondolkozok rajta, gondolkozom rajta. Nem kell ügyet csinálni abból sem, ha a szomszéd nem enged el a babakocsival, és nekem kell lehúzódnom. Van ilyen. Jó, ezt abba is hagyom.

Inkább arról akartam most írni, hogy amikor még „csak” egy volt, mennyi görcs volt bennem az anyasággal kapcsolatban. Most is van, de mások. Most az bánt például, hogy nehéz, ha mindkét gyerek itthon van, mert Tádé igényli a bonyolultabb játékokat együtt játszással, Ida csatlakozna, de nem tud, frusztrált tőle. Szóval ez nehéz, ez bánt. Szeretnék mindkettővel külön-külön lenni, adni nekik valami igazán jót. Zavar az is, ha türelmetlen vagyok, ha szomorú vagyok és ezt látják. Tádé már kérdezősködik ilyenkor. Hazudni nem akarok, elmondom neki, hogy igen, anyu szomorú. Igen, anyu fáradt. Tudod, Tádé, nagyon szeretek veled, veletek aludni, de nem férünk el ennyien a nagy ágyban. Szólj, ha félsz éjjel, segítek visszaaludni. Tádé, próbáljuk meg azt, hogy ha éjjel felébredsz, és félsz, kapcsold fel a lámpát, nézz szét, nincs semmi, csak a játékaid, aztán aludj vissza, mert nagyon fáradt vagyok attól, hogy ilyen sokszor kelek éjjel. Jó, anyu! Anyu, gyere, bújj ide! Rendben, jövök már. Tádé, még nagyon korán van, aludjunk picit. Nem, anyu, gyere, jó reggelt! Jövök, kérsz kakaót?

Ha együtt vagyunk hárman, ez nyomaszt. Ha oviban van, az, hogy nélkülem van, „kimaradok” az életéből. Hogy kezdődik Idával az, ami vele volt annak idején, a „néma kotlós”. Hogy nem szól hozzám senki sok-sok órán át.

De olyanok már nincsenek, hogy jól fejlődik-e, mikor kezd már el járni. Felriadok ugyan minden zajra, de vissza tudok éjjel aludni. Kezdek nem parázni az evésen sem, eszi-nemeszi-nemkapmást ugyan nincs, de láss csodát, tegnap mégis elfogyott a húsgombóc is a levesből. És még az enchiládára is ráérzett.

Az időmet is egész jól be tudom osztani. Általában tevékeny napokat tervezek, mármint értsd: házimunkásakat, és van 1-2 pihenő félnap. Idát sokszor hagyom játszani, csak akkor avatkozom be vagy ülök mellé, ha ideges vagy nyűgös. Az sem fáj már annyira, hogy ilyen messze minden „segítség”. Bár néha jó lenne, ha csak ketten elmehetnénk mondjuk egy nagy sétára vagy beülni egy étterembe. Ez jó lenne. Kimerítő a vásárlás, a sétálás, a játszóterezés. Jók a baráti találkozások, de egy gondolatnak nem jutunk a végére, mert a 4 gyerek közül valamelyik mindig igényli a figyelmet. Jól is van ez így, nem azért. Ugyanabban a cipőben járunk, ami tök jó. Jó lenne többet találkozni a szülőkkel, mármint a mieinkkel, a testvérekkel. Szeretném azt hinni, hogy a covid helyzet miatt volt ilyen az elmúlt fél év, de sajnos benne van az is, hogy mindenki túlhajszolja magát. Mindig fáradt mindenki, mindig van dolga. Majd a végére érünk ennek is, igaz?

Ida már egy kitaposott ösvényen jön, és szerencsére Tádéval meg irtó könnyű. Nem mondom, van hiszti nálunk is. De ha van türelmem, nagyon jól meg tudom vele beszélni a dolgokat. Annyi mindenre partner, érzékeny rám, ránk. Ida nagyon meghálálja a kettesben töltött időt. Neki már nem kell járóka vagy karám, mint annak idején a nagynak. Ő egy megfigyelő, óvatosan szokott kísérletezni. És én sem parázok már annyit. Szóval tényleg, jó gyerekeim vannak. Csak annyi apró (meg nem is annyira apró) külső dolog van, ami napról napra elbizonytalanít. Ha nem mosolyogva köszön nekem az óvó néni, az valószínűleg nem nekem szól, hanem a túlterheltség a kettősfront, a hétfő miatt van, de nekem azért kicsit oda a délelőttöm. Ha nem kérdezi meg senki, mi van velem, az se nekem szól, hanem másnak is megvan a maga baja, dolga. Ha a férjem nem teszi vissza a majonézt a hűtőbe, akkor nem ellenem tervelt ki egy ördögi tervet, hanem csak másfelé jár az esze. Na ezeket nehéz időben leállítani.