Sosem értettem, hogy lehet egy sapkát elhagyni, kabát nélkül hazavinni a gyereket oviból, nem kimosni rögtönazonnal a büfis/hányásos kispárnát, csak a szennyesbe tenni, nem feltölteni az ovis zsákot váltó ruhákkal, kihagyni egy étkezést, meg ilyenek.

Fogalamam sincs, tegnapról mára hova tűnt Tádé sapkája, és volt egy kis pihepuha kék kapucnis pulcsija is, vagyis van is valahol, de sehol sem találtam, pedig nagyon kellett volna, mert Tamás tegnap dzseki nélkül hozta haza az oviból, és hát valamiben csak el kellett vinni ma reggel. Iduska tegnapi röfögését is csak ma mostam ki, és szerintem hamarosan az is eljön, hogy nem lesz váltóruha.

Nem azért, mert nem fontos nekem, mert ne figyelnék minden idegszálammal a gyerekekre. És egyébként még büszke is vagyok magamra, mert amúgy hipergyors idő alatt vittem orvoshoz és aztán mellkas röntgenre a gyereket, volt vacsora, este fél 9-kor már aludt mindkettő, és fürödtek is előtte természetesen, mesét is találtam ki (anyu, fejből mesélj), meg a Hollófernyigest is befejeztük, az ebédet se felejtettem el lemondani, a teában sem 20 percig ázott a filter, satöbbi, satöbbi.

Ahogy számítani lehetett rá, a családon végigsöpör a megfázás, azonnal gyorsan lekopogom, hogy én (még) tartom magam. Elkezdtem dolgozni, intézzük a dolgaink, és minden napra jut legalább két meglepetés. De a nap végén azért nem a szorongás és nyomasztó gondolatok ringatnak álomba, hanem csak belealszok az amúgy nem túl jó regénybe, ami pont arra jó, hogy az ember belealudjon. Futni nem voltam már mióta, és hetek óta halogatom a fodrászt is (pro tipp: meglepően jó és hasznos dolog a lenövésre kitalált hajtő spré!). Nem mindenre jut idő, ami tudom, hogy jól esne, jót tenne, de szépen tartom magam. Erősen, hogy úgy mondjam.

Aztán hogy a sapkának vagy a pulcsinak nyoma veszett, ilyen ezek szerint tényleg van, felkészülök rá, hogy majd egyszer őszi uzsonnadarabokat találok a tavaszi dzseki zsebében. Vagy hogy úgy nőnek át ruhát, hogy fel se tűnik, mert olyan jó helyre tettem az előre megvett csizmát, kabátot, mackónadrágot. Vagy hogy majd szól mindenki, ha már nagyon éhes, elvégre nem újszülöttek. 

Amiért fontos nekem az, hogy ez itt álljon, az két dolog. Egyrészt: lesznek még azok a sokat emlegetett milliószoros napok, és hogy utánuk majd jönnek a könnyebb napok. Ezzel nincs mit tenni. A másik, a fontosabb: hogy tulajdonképpen mi a fontos? Kiakadni azon, hogy miért nem dzsekiben hozta haza 22 fokban az apja a gyereket, vagy hogy de jó, hogy haza tudta hozni, és a dzseki is megvár minket. Szóval emlékezni erre itt, amivel most önmagam határait megugorva sikerül haladni, menni, csinálni – különbséget tenni. Kis dolognak tűnik, de nekem most ez nagy lépés volt. Mert akkor sokkal több idő jut erre itt. És végül ez a fontos, nem igaz?