Minden második linkedin bejegyzés arról szól, hogy lépj ki a komfortzónádból, hisz a csodák ott történnek, az önfejlesztés csak ott lehetséges. 

Én nem akarok kilépni a komfortzónámból. Az elmúlt években, évtizedekben mást sem csináltam, most már végre szeretnék kicsit benne maradni. Vagy egyáltalán megtalálni, belekerülni.  Szeretnék kicsit hátradőlni és átmelegedni a komfortzónámban, amit úgy képzelek el, hogy világos van benne, szép a kilátás, nagy a csend, puha, van benne kávé, nem én főzök, mi több: nem én találom ki, hogy mit egyek, egyszer sem kerül kicsit-égett-hús-tejfölös-”mártással” és rizzsel az asztalra ebéd gyanánt, és nap mint nap érezhetem azt, hogy nincs veszély. Nem ólálkodik semmi a környéken, amitől félni kellene. Se plusz kilók, se derékfájás, se betegség, se hangos szó, se elintéznivalók, se lelkiismeret-furdalás.

A tartós motivációhoz kevés pár betalált idézet. Hogy mi kéne hozzá, azt mondjuk nem tudom, gyanítom, ennek is belülről kellene jönnie, mert ha csak megnézek még pár videót arról, hogy milyen szép egy minimalista otthon vagy hogy milyen mozgásfajtával lehet az embernek csúcsszuper alakja két gyerek után is, vagy hogy hogy vágjunk bele egy novellába, első regénybe, szakácskönyvbe… csinálni kell, nem gondolkozni.

Azzal, hogy úgy döntöttünk, itthonról dolgozunk mindketten, hogy a gyerekeknek ne kelljen 8+ órákat tölteni az oviban, bölcsiben, valószínűleg a lehető legjobb döntést hoztuk. Nyugalomban, csendben, hatékonyan tudunk dolgozni itthonról mindketten, nem telik el az idő ingázással, utazással, nem kell gyrost enni ebédre, nem kell már reggel kitalálni, hogy vajon ha ezt meg azt veszem fel, nem lesz-e melegem benne délután, amikor jövök haza, és nem az én gyerekem az utolsó, akit már az aulába kikészítettek a szülőnek, hogy utána hullafáradtan még hazamenjenek kapcsolódni kicsit, vagy legalább közösen megnézni a Láng és a szuperverdák egy részét vacsora közben (amíg apu is hazaér). 

A home office klassz, kényelmes, testreszabható dolog, hát mondjuk céges kávé nem jár, de megfőzöm én magamnak azt, amit úgyis jobban szeretek bármi más kávénál. Nézem a ruhatáram, évszakról évszakra egyre kevesebb cuccom van, majdhogynem többet költök futós ruhákra, mint elmenősökre, pedig mondjuk nem is futok már (annyit, amennyit szeretnék, mert ahhoz el kéne indulni és nemigen lelem a motivációt hozzá).

A nők láthatatlanná tévő köpenye a babakocsi, 5 évig toltam, néha üresen is, ahhoz választottam táskát, cipőt, kabátot. Ugyan már nem tolom, de most szinte még láthatatlanabbnak és hallhatatlanabbnak érzem magam, mint eddig bármikor. Nem akarok szép lassan egy Karenné válni, szeretnék tenni a testi-lelki épségemért, és itt van nekem a szerető férjem és gyerMekeim, akiknek minden hibám ellenére is én vagyok a világ. 

Szóval valahogy azzal, hogy ezt az életet választottuk – a legnagyobb jó reményében, és állandóan együtt és csak együtt vagyunk, néha kicsit irigykedve nézek azokra, akik kicsit rohannak, elkenődik nap végére a sminkjük, van értelme új ruhát venni, néha megdicsérik őket, meg amit csinálnak, kapnak elismerést, bezsebelik a bókokat, kicsit kiterjedtebb háló van körülöttük. Kicsit nagyobb körben mozognak. Csak kicsit. 

(Szóval az a komfortzóna még várat kicsit magára, de már nemsoká jövök, addig te csak világosodj, szépülj.)