selfcare

Lelkizős

Kicsit túlcsordult bennem az elmúlt hetekben a lelki munka. Sejtettem, hogy ez lesz, amikor belevágtam a terápiába. De erre sosem emlékszik az ember, hogy valójában milyen. A mindennapokban. Micsoda intenzitása van, ha az ember komolyan veszi. Számítottam a mélypontokra is, de más számítani valamire és más megélni. Még ha tudom is, hogy kell ez, azért nehéz. Például a kozmetikusnál sem tud nem fájni egy alapos arctisztítás, és a fájdalom pillanatában kevésbé teszi szebbé a megélt érzéseket, hogy utána tisztább lesz a bőröd.

Szóval ha komolyan veszem ezt, akkor minden receptorommal efelől figyelem a világot és benne magam. Minden út ide vezet, így találnak rám a regények, a cikkek, az időjárás, az álmok. De hát nem egyedül vagyok ebben a kis hálóban, így ha én mozdulok benne, a többieket is érinti, akár kérték, akár nem. Szeretnék rájuk vigyázni, legalább a kicsikre, de sokszor nehéz. Hazudni nem akarok, minden érzésnek helye van, a kifejezésük már más kérdés, és az is, hogy egy 3,5 évest milyen szinten szabad bevonni ebbe. Azt hiszem, még mindig jobb azt mondani, hogy szomorú vagyok / migrénem van, mint hazudni vagy folyamatosan szorongani vagy veszekedni.

Az a heti egy alkalom, amikor terápián vagyok, az nem csak heti egy óra. Arra komoly és folyamatos lelki készülés van, aztán meg levezetés, megemésztés. Rossz, ha kimarad egy hét, mert sok gyülemlik fel olyankor. Például ez az elmúlt két hét, na ez nagyon kemény volt. Folyamatosan dolgoztam, és néha annyira kifáradtam, hogy csak el akartam felejteni, kilépni, abbahagyni. Már megcsömörlöttem magamtól és ettől az egésztől. Hogy milyen egésztől?

A célom most az, hogy jövő őszig rendbe szedjem magam. Hogy bírjam majd annak a terhét, ami akkor vár rám. Semmi misztikus. Egyszerűen vége lesz egy nagyon intenzív időszaknak, visszamegyek dolgozni. Vissza kell szoknom a felnőttek, az ingázók világába, dolgozó anyuka leszek háztartással, beszoktatással. Addig magamra kell találnom, hogy ne csak Tádé és Ida anyukájaként határozzam meg magam a világban. És ami irtó fontos még: addig Idával akarok lenni, vele, neki is adni akarom azt a sok figyelmet, törődést, lehetőséget, ami jár neki.

Vannak az agyoncsomózott, hosszú karácsonyi égők. Amiket ki kell bogozni, de közben meg ezerszer a kukába vágnád. Hát én most nem dobhatom a kukába, hanem szépen kibogozom. Haladok vele, és közben néha kigyúlnak a fejemben ilyen nagy neonok, amiknél muszáj megállni.

Például hogy feleség is vagyok. És ha mindig csak görgetjük magunk előtt, hogy egymásra, magunkra majd holnap, majd hétvégén szánunk időt, akkor az nem jó.

Például hogy itt vagyunk négyen, és hogy mind a négyünknek mást jelent egy boldog nap. És hogy ez bizony így lesz mindig is.

Például hogy mi tesz boldoggá. Mikor tudok kicsit megállni. Mibe tudok kapaszkodni.

Jó, ezt a sort még folytathatnám, de inkább másfelől szeretnék belevágni. Megmutatom, mire jutottam.

Rájöttem, hogy nagyon szeretek készülődni. Nem a reggeli öltözködésre gondolok, hanem a tervezgetés-készülődésre. Például az adventre. A 35. születésnapomra. A karácsonyra. Futóútvonalak tervezésére. Heti menü, napi rutin, heti tervek. Ezzel lehetne valamit kezdeni.

Sokat olvastam mostanában önsegélyező dolgokat. A 70%-a kuka vagy egyszerűen megfoghatatlan dolog. Lehet több is mint 70. De kaptam belőlük sok muníciót, gyakorlati tanácsot. Így például minden nap vagyok kettesben mindkét gyerekkel, amikor csak velük vagyok és teljesen ők irányítják a tevékenységet. Addig se telefonnyomkodás, se mosógépbepakolás. Nem hosszú idők ezek, de hasznosak. Nekik is, nekem is. Aztán arra is kerítünk időt, hogy Tamás is és én is el tudjunk vonulni pár percre. Időzítővel, 15-20. De addig egyedül van és csendben. Nézhet klipeket, olvashat, bámulhat ki a fejéből, lefagyaszthatja az arcát, mindegy. Csendben lehet. Aztán olyat is csinálok, tudatosan, hogy jó emlékeket idézek fel. De nem menekülök beléjük, csak simán elidőzök egy kicsit. Aztán azon is próbálom magam nem felhúzni, ha olyasmi jön velem szemben, hogy „heti egy randi a pároddal, amikor a kicsiket _lepasszoljátok_ à kötelező!” És még sok-sok apróság.

Az ember nemigen tudja a saját jövőjét elképzelni. Lehetnek célok, álmok, de igazából nehéz elképzelni magunkat. Hogy milyen leszek öregen, milyen lesz, ha nem lesz világjárvány, milyen munkám lesz 5 év múlva. Ezt olvastam valahol. De azért tervezgetünk, igaz?