Ma megfigyeltem…

Magam. Vagyis inkább a testem. Csíkos testhezálló háromnegyedes ujjú póló, alatta egy fekete hosszúderekú trikó, hogy ne legyen kint a derekam, se a hasam, ne penderedjen fel rajta, tapadjon pamut a pamuthoz, alul fekete, kényelmes mackónadrág. Ma nem is én vittem Tádét az oviba, így még arra a 10 percre sem Kellett magam belegyömöszölni egy elasztikus farmerba, majd eltakarni magam kabáttal, sállal, maszkkal. Csinos vagy nagyon – hangzik a bók, kattan a fényképezőgép. Nem hiszem. Nézd meg, nekem nagyon tetszel. Én cask azt látom, hogy milyen vaskos vagyok, hogy a csíkos hiába a szerelmem, felejtenem kéne, hogy nem húzom ki magam, hogy nem tetszem. Töröld ki. Később a tükörben is megfigyelem, hogy a hasam, így csíkosan, külön életet él, kicsit előttem megy, hamarabb vagy épp később mozdul. Hogy a határaim kintebb vannak, mint ahogy képzelem. Hogy az állam és a nyakam közt ott a toka. Szuszogok is vagy ez cask a tél meg a sok hajolgatás? Hogy a bőröm száraz, a hajam töve egyre őszebb, a kezem egyre asszonyosabb, ugyan a gyűrűt még nem nőtte körbe. Hogy a profilom kifejezetten öregszik. Nem is a túlsúly, hanem úgy összességében az egész. Általában már nem annyira zavar mint régen, mondjuk 15-20 éve, vagy mikor nem kaptunk farmer a kövér kis testemre, pedig vágytam egy farmerre, szóval elvagyok, de vannak ilyen napok, amikor csak azt érzem, hogy fáj, útban van, elhordott, kinyúlt, nem válik az előnyömre – előnytelen. Ilyenkor divat úgy befejezni, hogy hálás vagyok, hogy van, egészséges, kibírt két terhességet és két szülést, hogy jóban vagyok vele, tisztelem, szeretem. Pozitív testkép. De ma nem megy. Vannak ilyen napok, amikor nem megy. Mert kéne neki a napfény, a mozgás, a nyújtózás, pihenés, alvás, a fájdalommentesség tetőtől talpig, valami kimozgatás, kirándulás, kevesebb hús, sőt kevesebb étkezés, szóval jobban oda kéne rá figyelnem, megadni neki, ami segítene, hogy jobban legyünk, de ettől meg csak nyomasztódom meg lelkiismeret-furdalásom van. No, majd holnap, igaz?