Ma megfigyeltem, milyen hihetetlen energiával tud feltölteni a napfény. Feküdtünk az ágyon, a gyerekek aludtak, olvastunk, sütött be ránk a csend és a meleg, mármint kint -8 fok volt, de mi csak az erejét, energiáját éreztük ennek a teli-téli napnak, Tamás elaludt, én meg olvastam, aztán becsuktam a szemem, figyeltem a csendet, a zajokat, kint egy kismotor, csukódik a kapu, nevetés, lépcsőházajtó, madárcsicsergés, szuszogás innen is, onnan is, én is szuszogok, nem mozdulok, ellazulok, elnehezedek, átmelegszem, lelassulok, elpihengetek. Ahányszor elkezdenek a gondolataim elbóklászni valami zavaros tájra, vissza tudom hívni őket és tudok pihenni. És akkor eszembe jut valami, nem, érzek valamit, ami már volt egyszer, huzamosabb ideig, régen, jó volt, kellemes, gondtalan, örömteli, nem tudom felidézni mi az, ahogy a gránátalmaillatú mosogatószernél se jövök már rá egy éve, hogy mi az, amit visszahoz, meg egy zeneszámnál sem, 10 éve, ott van a nyelvem hegyén, de csak nem jön. Szóval szívom magamba ezt a napot, és végre sikerül nem arra gondolni, ami ugyanolyan minden napban. Nem is érzem az időt, hogy mennyi ideig fekszünk így. Hagyom, engedem.