énidő, selfcare

Ma megfigyeltem – 3.

 

Ma megfigyeltem, hogy képes vagyok engedni. Képes vagyok minimális spontaneitásra, változtatni a meglévő, görcsösen ragaszkodott rutinhoz. KOCKÁZTATNI. 

Megfigyeltem, hogy mennyire jól esik hagyni, engedni, nem túltervezni, csak úgy menni: jobbra vagy balra, fel vagy egyenesen, tovább vagy vissza. 

Megfigyeltem, hogy milyen ügyesen lélegzem már futás közben. Hogy mennyire szeretek felfele futni – persze csak ha egyenletes, nem túl meredek az a felfele -, mennyire nagyon jól esik az a fajta feszülés, ami akkor van, az a fajta előre dőlés. 

Megfigyeltem, hogy lefele viszont nem is olyan jó, nem is annyival gyorsabb. 

Megfigyeltem, hogy mennyire nem érdekel, ha megnéznek. 

Megfigyeltem, hogy érzem a csípőm és a fenekem. Hogy még tudtam volna menni, de nem feszítettem túl a hurt, nem merítettem magam ki túlságosan. 

Megfigyeltem, hogy ma nem lettem ideges attól, ha újra kellett tervezni. Sőt: ha nem volt terv. Vagy ha épp most délutánra már nem is olyan vonzó az, amit reggel elterveztem.

Megfigyeltem, hogy milyen jó érzés nem kapkodni, hanem időt adni magamnak. Mert amúgy meg tök vékony a határ az ‘időt adni magamnak átgondolás’ és a ‘túl sokat rágódok rajta túlgondolás’ közt. Hogy egy kis lazítással viszont tényleg mennyit tud könnyíteni a teherhordáson az ember. Vagyis én. 

Ismeritek a Csipike című meseregényt? Abban van, hogy Csipike azt gondolja, ő irányítja az erdőt. Hogy nélküle nem kel fel a nap, és Vadmalac az ebadta megenné a gyilkos galócát, ha ő nem figyelmeztetné rá nap mint nap, hogy bizony nem szabad. Csipike vagyok. Azt hiszem, hogy a gyerekek fogát csak én tudom megmosni, enni is csak én tudok nekik adni, kiválasztani is csak én tudom, mit vegyenek fel aznap, porszívózni is csak én tudok, de még a szemetet is levinni csak nekem mehet jól. Ahogy azt kell, úgy – mármint ahogy szerintem jó, az az egyedüli jó. 

Aztán Csipike nélkül is zajlik az élet. Például felkel a nap. Ez mondjuk egy nehéz lecke, de ha többször van így, mint ma, akkor idővel menni fog.