anyaság, család

Mi a kisgyerekes szülő kisgyerek nélkül?

Ezt a húsvéti hétvégét jó előre kiterveltem. MINDENRE jutott pár egységnyi idő a képzeletbeli tervezőmben, semmi extrára, csak ami hiányzik a mindennapokból. A gyerekek két sötétet szemüge mamáéknál alszanak, vittük-hozzuk őket, közben mi is vagyunk ott is, itt is. 

Tádé már napok óta azt számolta, hányat kell aludni (sötétet és világosat), hogy induljunk. Az utolsó 24 órában már semmit nem csinált, csak készülődött. Ahogy megérkeztünk, Tamás viccelve mondta neki, hogy na akkor mi anyuval fordulunk is vissza, mire ő: szia anyu, szia apu! Ida pedig kúszik ki az ölemből, szalad mama után. 10 perc alatt belakták az egész teret, ismerősen keresték a kedvenc játékokat, óriásit ettek, az udvarra se kellett őket rimánkodni, hanem mentek maguktól. Ma reggel Tádé bepróbálkozott vele, hogy azért inkább Idát vigyük vissza magunkkal, de hamar elfogadta, hogy marad a kicsi is. Nem is integettek, és ez így nagyon jól is van, szuper helyen vannak, jól érzik magukat.

Már vagy két napja bevallottuk egymásnak Tamással, hogy igazából félünk kicsit: mit csinálunk a gyerekek nélkül? Egy éjszakát aludt eddig Tádé anyunál, és én még plusz 3-at töltöttem nélküle Ida születésekor, de Ida például mindig is velem volt. Velünk, jobban mondva. Szóval ez akárhogy is nézzük, új helyzet nekünk. Leginkább nekem. Voltak terveink, például körbe akartuk biciklizni az országot, végig akartunk nézni 4-5 sorozatot, befejezni pár regényt, aludni jó sokat, befejezni a másfél éve elkezdett 500 db-os puzzle-t, podcasteket hallgatni, futni is akartam, sokat társasozni, végre elmélyülni a Carcassone kiegészítőiben és belenézni a 2 hónapja ajándékba vett új társasunkba. Én ezen túl szerettem volna mind a 12 ablakot megpucolni, a függönyöket kimosni és kivasalni.

Pár órát töltöttünk csak itthon, mikorra úgy éreztem, nem, ennyi elég, kipihentem magam, olvastam is, napoztam is, rendet is tettem, kész, mihez kezdjek. De akkor eszembe jutott, hogy hé, nem ezért szerveztük ezt az egészet: így elmentünk egyet sétálni Tamással, és belevágtunk végre a The Queen’s Gambit-be. Időnként elmorzsoltam néhány könycseppet, és 5-kor még ránéztünk az órára, hogy ha most összeszednénk magunk, akkor biztos leérnénk a gyerekekhez. De ebből elég, élvezzük a hétvégét, elő a programokkal!

Csak nekem közben mindenféle bajom van egyébként, például migrén meg fájós térd, így mégse tudjuk körbebiciklizni az országot. Holnaptól esőt mondanak, így minek mossak ablakot. De a többi terv megvalósításával szépen haladunk, és közben izgatottan várom, mikor küld anyu újabb képet a gyerekeimről – mint mikor egy friss szerelem elején üzeneteket, híreket vár az ember a másikról. A gyerekek, azt hiszem, jobban élvezik ezt a kis külön töltött időt mint én.

És ez azért nagyon-nagyon jó most nekem, mert kicsit helyre rázott. Megnyugtatott, hogy nem kell tehát sok ahhoz, hogy töltődjek annyit, hogy tudjam elég jól csinálni a napokat. Igazából csak azt hittem, hogy tudnék egész nap olvasni, de tudna a fene, meg nem is akarok. Néha halljuk, ahogy felsír Ida, halkabbra vesszük a tévét, hogy ne ébressze fel a gyerekeket, halljuk, ahogy Tádé szalad ki hozzánk, de aztán gyorsan elmúlnak ezek a fantomok. És ki tudja, talán még alszok is egy jót! Jó együtt, jó a csend, és hogy mi osztjuk be az időnket, lehet, akár 11-ig is fent leszünk, ki tudja. (De én is számolom, hányat kell aludni, hogy menjünk szemüge mamához a kicsikért.)